Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

-> Méltán feledett tömegsírban fekszenek egykori ellenségei, s holttetemük mellett, mint szétszórt fegyverek, az író több száz cikke, haragos vitairata, derék írások, de különb társaságot érdemelnének. A népi mozgalom, különösen az adott körülmények között, forradalmi jellegű volt ugyan - szerepéről még beszélni fogunk -, mégis állíthatjuk, hogy Kodolányi János harci kedve bármilyen viszonyok között, akármikor megtalálta volna a maga működési területét. Nem a körülmények szülték, azok csak növelték, hanem elfojthatatlan dinamikája, dialektizáló szenvedélye robbant ki szabadon, elemi erővel. Jellemének egy fontos vonása érvényesült korlátlanul és féktelenül: sorsa ezt úgy fordította az életmű javára, hogy a szüntelen készenlét, az örökös résen állás, a mindenáron felül kerekedni akarás vágya még hatásosabban sarkallja, még hevesebben ösztönözze győztes, nagy művek létrehozására. Ebben látjuk mi Kodolányi hatalmas indulatának, s ez indulat (vagy félelem?) gyümölcseinek, a vitaírások tömegének igazi értelmét és jelentőségét, nem abban, hogy erkölcsi hullák - és nullák - ellen hadakozott, nem mindig ügyelve azok igazi súlyára. Várkonyi Nándor helyesen jegyzi meg említett tanulmányában, hogy nagyarányú, befejezett eseménysort (ő úgy mondja, drámai anyagot) Kodolányi csak a múltban találhatott. Ezt mi még azzal toldjuk meg, hogy az írónak nemcsak a drámai szerkesztés, előadásmód érdekében volt szüksége a történelemre, hanem legalább annyira megkövetelte ezt idealizmusa is, - kortársai közt, különösen az akkori vezető politikusok között aligha talált volna olyan emberre, akire ideális céljainak megvalósulását rábízhatta volna. Egyáltalán, mondanivalóinak hiánytalan közlése, ábrázolásának életszerű teljessége, a népi etnikum feltárása - nem muzeális furcsaság-gyűjteményként, hanem eredeti frissességében - a történelem nagy távlatait igényelte. És ha már oktató hajlamára céloztunk (ez Kodolányiban igen erős, Az Isten Hegye például egyetlen nagy előadás), világos, hogy oktatni csak példával lehet, példát pedig, ha a jelent kívánjuk megvilágítani vele, csak a múltból vehetünk. A történelemből, - a história az iskoláskönyvek szerint is az élet mestere. A magyar történelem nagy századai, a magyar középkor, éppen ezekben az években reneszánszát élte. De nemcsak a tudományos érdeklődés növekedett meg rendkívüli mértékben az Árpádok kora iránt, hanem íróink is gyakrabban fordultak tárgyért a középkorhoz. Általánossá lett a felfogás, hogy a középkor volt történelmünk fénykora, a magyar eidos ekkor sugárzott a legfényesebben, és népünk államalkotó ereje, politikai géniusza is az Árpád-házi királyok korában virágzott leginkább. Kodolányi éles tekintetét ugyanakkor