Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

egész életműhöz viszonyítva, perifériára szorulnak, s a fentebb vázolt képen már ezért sem változtatnak. Marad tehát a kétségtelen bizonyosságú, s az előzmények után eléggé meglepő tény: abban az időben, mikor - logikusan - az egykorú magyar élet nagyvonalú ábrázolásának, epikus körképének kellett volna létrejönnie, írónk a tatárdúlás korát eleveníti meg, s megszületik A vas fiai, mint sziget bukkanva fel a tengerből, s ez a hasonlat sem belső igazságát, sem arányait tekintve nem túlzó. Ugyanekkor szimbolikusan, tehát a mélyebb valóságnak megfelelően is felfoghatjuk: sorsának, személyiségének legsajátosabb, legigazibb törekvéseijutottak szóhoz e pillanatban. Az élet nagy titkai, a művészet számára egyedül fontos élményanyag bármely időben és bármely helyen potenciálisan megtalálható ugyan, mégsem lehet vitás egy pillanatra sem, hogy a helyes művészi ösztönnek, éppen a legigényesebb alkotásokban, a források, az eredet, tehát a múlt felé kell tájékozódnia. Erről az ösztönről sokat és sokfélét lehetne mondani - mert nem meglepő-e -, hogy a világirodalom legnagyobb művei, az idő múlásával leginkább dacoló alkotásai, tárgyukat túlnyomó részben sohasem a maguk korából, hanem a múlt igazibb, tisztább valóságából merítették? Mintha a múlt felé való tájékozódás egyúttal azt is jelentené, hogy a tárgy már pusztán ez által is nagyszerűbbé, ígéretesebbé, fenségesebbé válik. Azt is tudjuk, hogy a szellem nagy virágzásának idején, a legrégibb írásbeli emlékektől a keresztény Európa alkonyáig, szinte törvényszerűen merítettek az írók az elmúlt idők anyagából (a nagy eposzok, a vallásos tárgyú művek, az antik és újkori tragédia stb.). Azóta is minden oly mű, még a legigénytelenebb is, mely a múlthoz fordul ihletért (és nem feltétlenül mondanivalóért) mindegy, hogy az emberiség őskorához, az antik világhoz, a nemzeti vagy családi múlthoz, akár a szerző gyermekkorához is -, ugyanannak az ösztönnek engedelmesedik: vissza a kezdethez, a régihez, az eredetihez, a jobbhoz, a tökéletesebbhez! Mi ez a régibb, ez a jobb, ez a tökéletesebb? A harmónia. A rend. A teljesség. A boldogság. A Paradicsom. A múltban mindig azt keressük, amit egyszer már birtokoltunk, de azután elvesztettük. Az őshazát keressük, ahol az igaz, a jó, a szép még egy volt. Az Aranykort keressük. Minden igazi alkotás az aranykorról szól, az aranykort idézi, az aranykort kívánja újra. Nem mindenki tudja ezt, még kevesebben keresik, és még kevesebben találják meg. Mikor lépett Kodolányi erre az útra, az egyetlen helyes útra? A most mondottak után már könnyű a válasz: abban a pillanatban, mikor először tollat fogott a kezébe, már legelső műveiben, emlékregényeiben, mikor olyan ma4* ói -4-