Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

csolatba tudja hozni más sorsokkal, egyetemes problémákkal, sőt saját személyiségét más, személyfölötti dolgok jelképévé avatja, a legcsekélyebb erőltetés nélkül. Az erdőtanácsos fia ösztöneit és mélyebb igényeit követi, elszakad övéitől, a szeretetre képtelen, embertelenül zárkózott apától s a gyenge, tehetetlen mostohától. Pajtásai azok a parasztfiúk és lányok lesznek, kiket az otthon úri környezete mélységesen megvet. Végül pedig tettleg is eltávolodik otthonától, megszökik családjától, elhatározza, hogy „paraszt lesz". A tíz-tizenkét esztendős gyermeknek ez az elhatározása, hogy ne mondjuk, felismerése, nyilván mutatja az írói szándékot, ezúttal több természetességgel, sőt bájjal, mint a Futótűzben. Kodolányi merész nagyvonalúsággal szinte a népmese hangulati határait súrolja, mikor az egykori vágyakat cselekménybe öltözteti, s egy havas téli éjszakán világgá küldi a gyermeket. Ez a merész végső akkord, ez a vidáman-dacos befejezés jellemző az egész könyvre. Ebben a művében az író, bár sötét, sőt tragikus jeleneteket is rajzol, megszabadult valami súlyos gátlástól, reménytelen borúlátástól, és szokatlan módon optimista hangokat csendít meg. Bár csak puszta sejtés, mégis megkockáztathatjuk azt a véleményünket, hogy mikor ezt a regényét írta, hogy úgy mondjuk, „már túl is volt rajta", más szóval, képzeletét nagy történelmi műveinek, elsősorban A vas fiainak anyaga foglalkoztatta, szellemét tágabb látóhatár, lelkét magasabb gondolatok és indulatok nyűgözték le már ekkor is. Ez az eltávolodása a pusztán egyéni problémáktól, - triviális kifejezéssel élve, pillanatnyi „megbékülése sorsával"- okozhatta, hogy a felszabadultság érzésével fogott a Feketevíz megírásához, s ezzel az érzéssel teszi le a könyvet az olvasó is. Míg előbbi munkáiban feltűnő volt, hogy az író mennyire együtt szenved és küzd tárgyával és hőseivel, s ha mondható, egy fejjel sem magasodik ki közülük, a Feketevíz történetét és alakjait felülről nézi, gyönyörködik bennük, még a riasztó jelenségekben is, mintha már túl lenne mindezen, s erejét szabadon a mű megformálására sűríthetné. Tehetségének és képességeinek természetes növekedése és kibontakozása folytán hovatovább szűknek érezte eddigi érdeklődési körét, s a nagyobb feladatok és még nagyobb igények fokról-fokra megfosztották a múlt idők eseményeit és alakjait félelmes arányaiktól és túlzott jelentőségüktől. Nemcsak szándékaiban és módszerében, idegzetében is realista lett. Fény és árnyék elosztásában valószerű, hullámzásaiban is megnyugtató, minden ízében a való életet tükröző művet sikerült létrehoznia, s hogy így történt, abban nagy része lehet annak, hogy a napos oldal szereplői elsősorban