Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kintjük annak, szerkezete ezért kissé elmosódó. Összbenyomásunk mégis az, hogy biztos felépítésű, kerekded, befejezett művel van dolgunk. Szemmel láthatóan igényesebb alkotásnak szánta Futótűz című regényét. Ebben nem elégedett meg egyetlen sorsnak, a magáénak ábrázolásával, hanem a regény kereteit úgy igyekezett tágítani, hogy társadalombírálata is megfelelő anyaghoz jusson. Az eredmény ezúttal a szándék mögött maradt. A kétféle anyagot annyira nem tudta egybeilleszteni, hogy a könyv olvasása közben úgy érezzük, mintha két regényt olvasnánk: egyet a kamasz fiúk szerelméről, egy másikat a főhős (az író) családjáról, a család tagjainak zilált életéről. A könyv tárgya: az író - ekkor már nagy diák - vajszlói testvérbarátjával, Dezsővel, anyai rokonainál vakációzik egy alföldi faluban, a háború utolsó évében. Dezső már hosszabb ideje tartózkodik a rokonoknál, közös megegyezéssel birtokaikon gazdálkodik, férfi nem lévén a háznál. Cserébe megmenekül a katonáskodástól; a nők azonban gyűlölik a „gőgös"-nek vélt parasztfiút. Mindkét fiú szerelmes egy fiatal leányba, Irénbe, a leány azonban csak játszik velük. A forradalom hírére felbomlik a rend a faluban is, a „családi otthon"-ban is. A finis tragikomikus: mindenki szabadulni szeretne élete mocsarából, a tehetetlenség azonban visszarántja őket. A fiúk Pestre utaznak, a forradalmi láz kellős közepébe... Amint látjuk, meglehetősen „izgalmas", szövevényes történet, lényegében mégis egyhangú: a szerves egységet kényszerű kapcsolatok, a pontos jellemzést igen gyakran dévaj torzképek helyettesítik. A testvérbarátok szerelme kissé nehezen fogadható el, a szerelem motivációja meglehetősen gyenge. Irént a szerző egyetlen olyan tulajdonsággal sem ruházza fel, ami ilyen lángoló érzelmeket indokolttá tenne. A szerkezeti hibákon kívül ebben látjuk a regény fő hiányosságát. Az író nem tudja kellőképpen szuggerálni érzelmeinek őszinteségét; a két jellem - fiúé és lányé - annyira nem illik egymáshoz, hogy a könyv központi eseménye ezáltal az epizódok szintje alá süllyed. Társadalmi mondanivalói az a véleményünk, hogy az író harapós és karikírozó kedvében túlságosan megnyomta a tollat: ennyi életképtelen, rosszindulatú, ostoba figura egymás mellé állítása nagy vétség a valamennyire mégiscsak kötelező tárgyilagosság ellen. Lehetséges, hogy így volt, de éppen a valószerűség érdekében változtatni kellett volna a modelleken. (A költői elhitetés egy fontos, régi szabálya ez.) Ha hinnénk az írónak, az epizódszereplők egyik részét börtönbe, másik részét elmegyógyintézetbe kellene utasítanunk. Viszont készséggel elismerjük, hogy ha ezeket az embereket nem regényalakoknak, hanem mulatságos egyéneknek tekintjük,