Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

a morális ember lelki habitusa. Az erkölcs tulajdonképpen felelősség, s minél fejlettebb egy ember felelősségérzete, annál erkölcsösebb. Weiningernek, a fiatalon elhunyt zseniális bölcselőnek könyvéből tudjuk viszont, hogy a morális érzék mennyire szoros kapcsolatban van az intellektuális képességekkel, s minél értelmesebb az ember, erkölcsi világa annál gazdagabb, mélyebb és kifinomultabb. Az erkölcs azonban ennél is több. Az erkölcsnek végső soron vallási gyökerei vannak, s amíg az ember erkölcsös, sohasem lehet egészen vallástalan. Voltak és vannak emberek, sőt voltak az európai történelemnek korszakai is, mikor megszűnt a vallás egyetemes éltető ereje, s helyét a morál foglalta el, transzcendens gyökereitől immár megfosztva, de immanenciájában is őrködve és világítva. Ilyen korok voltak: a késői antikvitás, a reneszánsz, a felvilágosodás és az egész XIX. század. Ezeknek a koroknak „nemes szellemei", ahogyan nevezni szokták őket, már elszakadtak a vallási gondolat igazi magasságaitól, s az egyénien heroikus vagy utilitarista színezetű szociális morál alapján álltak. Ezeknél a belső vallásos megindultság hazajáró lelke a morális pátosz volt, és valóban, ezek a szellemek mind patetikusak (gondoljunk két, hozzánk még közelálló képviselőjükre, Nietzschére és Tolsztojra!); az volt a fiatal Kodolányi is az ormánsági regények ennek az immanens morális pátosznak és türelmetlen kriticizmusnak jellemző megnyilatkozásai. Szenvedélyes ítélkezés egy olyan társadalom fölött, melyből a lelkiismeretnek, a felelősségnek ez a mértéke is kiveszett már. Ezzel a rövid mércével természetesen nem lehet megmérni a bajok igazi terjedelmét, s ezzel a csökkent fényerősségű lámpával nem lehet megvilágítani igazi mélységüket sem. Látjuk az okozatot, szinte túl élesen, ijesztően világosan látjuk, azt is sejtjük, micsoda kavargó mélységekből erednek, a gyökerekre azonban már nem derül fény. Ennyire még nem érett meg ez a fiatal szocialista, a transzcendens világ ekkor még ígéret alakjában sem létezik számára. Ez még nem is a pokol tornáca, hanem maga a pokol. Sötétség. Ez a sötétség, ez az áthatolhatatlan homály nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Szép Zsuzska, a Börtön, a Kántor József tragikumát olyan teljesnek, olyan vigasztalannak, annyira tökéletesnek érezzük. Ez a szigorú ifjú moralista, ez a szúró tekintetű, lobogó becsvágyú, érzékeny lelkiismeretű forradalmár minden szót szó szerint értett, szükségképpen össze kellett hát ütköznie a beérkezettek, a jóllakottak, a polgárosultak társadalmával. Tele volt eszmékkel, és nem volt pénze: két súlyos ok, hogy ne csak az akadémiák csukják be előtte kapuikat, hanem görbe szemmel nézzék igyekezetét a társadalom összes lojális elemei, éspedig ritka következééi 43