Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

tességgel, kivétel nélkül. Sőt, ő maga is segítségükre sietett a netán kételkedőknek, és merész határozottságával, brutális erejű vitatkozó készségével, nagyszerű, de szögletes, csiszolatlan elveivel és modorával már kezdetben sikerült elérnie, amit például Danténak csak jóval később, tudniillik, hogy „magából csinált pártot magának". A fiatalság isteni komolyságával és ördögi kajánságával verte el a port minden ellenfelén és ellenségén (ezek között ő ritkán tett különbséget), s mivel az irodalmat, nagyon helyesen, az élet és a történelem egyik funkciójának tekintette, nem állapodott meg az irodalomnál, hanem távolabbi mezőkre is röpítette jól hegyezett nyilait. Egyáltalán nem titkolta az országban való romlásoknak okait. Mint a hitújítás reformátorai, legvérszerintibb atyafisága, nem kímélték az emberi érzékenységet: ő is, akárcsak elkeseredett ősei, egyik kezében a Bibliával, másikban furkósbottal terjesztette az igaz hitet, és cifrán elkanyarította az ítéletet azok fölött, kiket a néptől reménytelenül idegeneknek érzett. Ezt a tulajdonságát vagy képességét máig épségben megőrizte. Az egész haza tanúja lehetett huszonöt esztendőn keresztül, amint hugói lendülettel harsogta és követelte a türelmet, szeretetet és megbocsátást. Olyan grandseigneurséggel, mely Nubia párducának s a sivatag oroszlánjának is becsületére válnék, védelmükre kelt az elnyomott osztályoknak, s a demokratikus szabadságjogoknak nem volt dühösebb szószólójuk, mint ő. Csendes óráiban kisebbfajta Waterlooi ütközeteket vív. Különös kettősség ez, lényének gyökeréig nyúlik: szíve mélyén igénytelen, mint egy kápsáló barát, és gőgös, mint egy született nagyúr. A régi nagy próféták emésztő igazságszeretete lobogott benne is, és ahogy azok mértéktelenek voltak a felháborodásban és a rossz utálatában, ő is mindennél többre becsülte a nyíltszívűséget és az igazságot. Abban az időben még kevesen ismerték személyesen is - megindító őszinteségét, valóban elragadó, pompás dialektikáját, csak kevesen becsülték meg azt a hálás okosságot, mellyel minden jóra azonnal reagált, határtalan idealizmusát s az igaz baráthoz való megható, gyermeki ragaszkodását. Viszont jókor megismerték szilaj vérmérsékletét, kíméletlenségét, gőgjét és iróniáját. S hogy végül megint az irodalomra fordítsuk a szót, okvetlenül feltűnést, kellemetlen feltűnést kellett keltenie azokban a körökben, melyek értetlenséggel és megvetéssel fordultak szembe első regényeivel s a bennük megnyilatkozó költői és társadalmi igazsággal, s a hű, tehát meglepő és újszerű népi