Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hanem maga az ember áll előttünk jól ismert, közönséges, mindennapi valójában, s örök rejtelmességében, idegenségében. Az író nem old meg titkokat, s nem ad fel rejtvényeket, hanem emberi sorsokat ábrázol egy tudósító pontosságával és egy művész alkotó érzékenységével. Az emberek, állatok, a tájak és a környezet annál valóságosabb életet élnek könyveiben e szuggesztív megjelenítés által, minthogy az író sohasem árulja el, mikor és miért tér el éppen a hűség kedvéért a szó szerint értelmezett hűség követelményétől. A valóság él könyveiben, de nem annak égi vagy pokoli mása, hanem egész egyszerűen földi mása, a földi lét, banális nyomorúságaival s riasztó rejtelmeivel. Ábrázolását sehol sem rútítja el a művészi eszközök dilettáns megvetése, a naturalizmusnak ez a szegénységi bizonyítványa; Kodolányi stílusa nem „eszköztelen", ellenkezőleg, az írói eszközök hajszálpontos ismerete és alkalmazása által válik ki a kisebb tehetségű kortársak felületesen dolgozó vagy művészkedő tömegéből. Bizonyára gyermekes dolog volna azt állítanunk, hogy Kodolányi minden művében, különösen korai írásaiban, makulátlan tökéletességgel érvényesülnek ezek az írói kvalitások; más nagy magyar elbeszélőket sem kívánunk ezáltal méltatlanul kisebbíteni. Már említettük hogy a Szép Zsuzska szűzien kamaszos hangjában még gyakran csendülnek disszonáns akkordok, s a Kántor József megdicsőülése sem mentes a karikatúra-rajzoló vétkeitől. Még az aránylag tökéletesen megírt Börtönben is találunk olyan helyeket (Varga Nagy János sztereotip melldöngetései - ez egyébként a kitűnően bevált dickensi módszerrel rokon - vagy amikor Dezső Adyt olvassa), melyek a túlzott vagy a szentimentális irányba torzítják a művet. Ezek azonban jobbára csak szeplők, s kritikai elvként kimondhatjuk, hogy a fiatal Kodolányi legfőbb írói tette éppen a realista ábrázolásnak ez a magyar irodalomban addig nemigen ismert tisztasága és következetes érvényesítése volt. Ez a megkapó hűség, s a prózaírás művészetének szinte unikumszerűen korai jelentkezése - csak néhány nagy költő példája lehetne analógia rá - nem képzelhető el a művek anyagának és atmoszférájának sorsszerű vállalása, átélése nélkül. Regényíróknál igen ritkán, inkább csak költőknél tapasztalható az élménynek ez a szenvedélyes, magát sem kímélő, magát gyötrő művé alakítása. Oly forrón érez, mint egy lírikus, és olyan könyörtelenül ítél, mint egy törvényszéki bíró. Már ezekből a töredékes, a lényeget éppen csak érintő fejtegetéseinkből is nyilvánvaló, hogy Kodolányi írói alkatában mennyire döntő szerepet játszik 4p<- 42 -4*