Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

utolsó felvonásaként egy tragédiának: borzalmas és megtisztító egyszerre. Varga Nagynak el kell mennie a Börtönből, ha az égbe nem, hát a pokolba, ha tisztességben nem, hát gyalázatban, ha győztesen nem, hát nyomorultan. Ennek a tikkasztó, forró szenvedélynek, ennek a megátalkodott önzésnek méltó, tehát megrendítően csúfos, tragikus véget kell érnie az önkéntes halálban. Mennyivel megrázóbb, merészebb, töményebb történet ez, mint a Kántor József megdicsőülésének kétségtelenül eleven és színes, de kissé színpadias és laza szövésű históriája. Ebben a harmadik ormánsági regényében, mely valamennyi közt a legterjedelmesebb, már van egy árnyalatnyi megalkuvás a tiszta írói ideálokkal szemben, a jellemzésben túl éles, rikító színeket használ, tendenciája - a paraszti szolidaritás a jöttment idegen, az övéi közül kiszakadt vagyontalan senkiházi ellen - szintén annyira hangsúlyozott, annyira nyilvánvaló, hogy ezáltal sokat veszít művésziességéből, s ezzel együtt valószerűségéből. Kántor József posztumusz becsületének megmentésére összeesküvést sző az egész falu; a vaskos, csattanós jellemzés számára hálás téma ez, bár ugyanakkor, valljuk meg, triviális is. Tragikomikus történet, melyben túlteng a vígjátékszerű elem. Az igazi, szándéktalan, hátsó gondolatoktól mentes nevetés Kodolányinak ritkán sikerül: farkasnevetés ez, csúfolódó és kárörvendő, mind a harminckét foga kivillan, fenyegetően és harapósan. Viszont minden korai írása között ennek skálája a legszélesebb; az alakok jellemzése nem mély, de fordulatos és talpraesett. Igen hálás színdarabtéma (Végrendelet című darabjában színpadra is alkalmazta), bár tagadhatatlan, hogy ha a drámai feldolgozásra való alkalmasságot tekintjük, a Börtönt megint csak előnyben kell részesítenünk. Ebben mindent megtalálunk, ami vérbeli drámaírót lendületes, magas feszültségű, hauptmanni stílusú „naturalista" dráma megteremtésére ösztönözhet. Milyen világot, milyen életet tárnak fel ezek az ormánsági tárgyú regények és elbeszélések? Legszembeszökőbb sajátságuk, hogy semmi rokonságban sincsenek a hagyományos és egykorú irodalomból ismert népi tárgyú elbeszélő művekkel. Egyáltalán nem hasonlítanak a Gárdonyi-, sőt Móricz-féle regényekhez sem, - koncepció, szemlélet, stílus határozott, félre nem érthető, teljesen új írói egyéniséget revelálnak. Szó sincs valamiféle „együttérzés"-ről a néppel, hanem maga a nép, a népi élet egy darabja szólal meg saját, tiszta csengésű hangján. Ez nem „népies stílus", magát a népi nyelvet halljuk. Eltűnt „a természet romlatlan gyermekének" gyermeki illúziója, s helyét nem foglalta el másféle illúzió, valami ízléstelen zolai romantika sem,