Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

mére méltatja azt a gyöngéd, finom, árnyalatos lélek- és környezetrajzot, mely a hősnő alakjából, s általában a kis regény minden lapjáról sugárzik, el kell ismernie, hogy a naturalista részletek inkább csak a fiatal író hevességét és kontraszt-kedvelését bizonyítják. Az egész mű a szeretet, nem a gyűlölet, vagy a gyűlölettel felérő közöny szülötte, mint a tipikusan naturalista alkotások. A Szép Zsuzska még nélkülözi a tragikumfejlesztésnek azt a biztonságát és azt a sűrített atmoszférát, ami a Börtön fő erőssége, és nem is szórakoztat a jeleneteknek és jellemeknek azzal a változatosságával, mint Kántor József megdicsőülése. Ha ezek valóban regények, nemcsak terjedelmüknél, hanem műfaji jegyeiknél fogva is, a Szép Zsuzska inkább még novella: az író mondanivalói egyetlen alak rajzában központosulnak, s ez egyetlen alaknak, Zsuzskának sorsában nemcsak az egyéni és a tipikus, hanem a jelképes ábrázolás szándéka is világosan felismerhető. Ez a szándék azonban sohasem az elbeszélés hőseinek megnyilatkozásaiból vagy a mese fordulataiból állapítható meg, hanem a mű összbenyomásaként marad meg az olvasóban esztétikai élményként és erkölcsi tanulságként. S habár ez a tanulság könnyűszerrel kiolvasható a könyv egészéből, nincs még egy műve Kodolányinak, mely részleteiben is ennyire tökéletesen rejtené el a szándékot, a célzatosságot. Hogy Szép Zsuzska a pusztuló ormánsági nép szimbóluma, az elbeszélés minden olvasójának közös élménye lesz, ez az élmény azonban konkrétan nem bizonyítható a könyv egyetlen sorával sem. Magától értetődően igaz, de olyan szemérmesen hallgat magáról, ahogy Szép Zsuzska is a végsőkig titkolja szégyenét és megvetett szerelmét, s csöndben és megalázottan félreáll az útból. Az írói szándéknak és megvalósításnak feloldhatatlan, jelképes egységében látjuk a kis mű legfőbb értékét. Szép Zsuzska alakja és tragédiája nem választható el attól a környezettől és attól a népi közösségtől, melyben szomorú története játszódik. Ha ez lehetséges volna, a benne megtestesülő jelkép értelmét vesztené. A Börtön Varga Nagy Jánosa nem illeszthető be ilyen szilárdan a társadalmi és lélektani törvények oksági láncolatába. Alkata - vagy szenvedélye, mert az egész ember egyetlen szenvedély - többrétegű, tragikuma mélyebb, bukása megrázóbb. Látszatra ő sem több, mint az ormánsági sors jelképe, az anyag rabságában, az anyagi világ börtönében vergődő paraszti élet példázata. Mohósága gyújt és perzsel, mint olthatatlan, pokoli tűz, felesége, lova elpusztul, gyermekei boldogtalanok lesznek, végül felakasztja magát. Szabályos sorstragédia ez, az Oidipus királyok, a III. Richárdok fajtájából. A hős kinőtt a társadalmi mon-