Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

szellemült. Boszorkányos, nagy, mélytüzű szemei tágra nyíltan, feszült figyelemmel szegeződnek valami távoli pontra. Némi lágyságot, sőt költészetet csak a hosszú haj lop az éles, karvalyszerű vonásokba, mintegy más világ küldöttének tüntetve fel ezt a fiatal varázslót. Mintha a Kalevala verssoraiból lépett volna ki, frissen, tisztán és fiatalon. írói pályája kezdetét két verseskönyv jelzi. Ezek esztétikai méltatása már csak azért is fölösleges, mert az életmű szempontjából semmi jelentőségük nincs. Ellenben ráirányítják a figyelmet írói alkatának olyan vonásaira, melyeket eddig még nem becsültek jelentőségük szerint megfelelően. Arról van szó, hogy Kodolányi János prózaírói alkatához szervesen hozzátartozik költői képessége is. Művei nemcsak szabályszerű regények, hanem költői alkotások is. Azzá teszi őket sajátosan egyéni, lírai látásmódjuk. Azzá teszi szenvedélyes, mély emberi érdeklődése hőseinek sorsa és jelleme iránt, személyes állásfoglalása minden kicsi és nagy dologban, a természet legapróbb, költői jelenségeinek finom érzékelése, látnoki ereje, és legfőképpen az a szokása (bár ez több mint szokás: kényszer), hogy csaknem mindig önéletrajzot ír. Ebből is nyilvánvaló, hogy számára egy a lényeges: sorsának vizsgálása és helyzetének tisztázása. A világ, történelmi korszakaival egyetemben, az ő természetes környezete, mint a lírikus számára természetes környezet lehet egy táj, egy hangulat vagy egy emlék. Nem alkatában, hanem formában és igényeiben különbözik tehát a szokásos lírai temperamentumtól. Bár eleget tesz a regényírói ábrázolás minden követelményének, célja mégsem a puszta ábrázolás, hanem a lírai önkifejezés, - a költői megigazulás, megtisztulás vágya adja végső fokon kezébe a tollat. Ezért neveztük több ízben költőnek, nem csupán írónak. Bár távol áll tőlünk, hogy képességeit mereven osztályozzuk és elkülönítsük egymástól (ezek mindig egyszerre, bár nem egyforma intenzitássaljelentkeznek), mégis, előbbi állításunkat döntő fontosságúnak tartjuk, és alkalomadtán műveiből vett példákkal is szemléltetni fogjuk. Ha igaz, hogy a költő életének legfőbb célja önmagának minél hívebb kifejezése, s hogy sorsa a legszorosabban összefonódik az emberiség egyetemes sorsával és céljával - hiszen ő a jelkép, ki mindent magára vállal -, akkor művének is a legszorosabb kapcsolatban kell lennie ezzel a sorssal és ezzel az áldozattal. Sőt, műve nem is lesz más, mint ennek a sorsnak lassú öntudatra ébredése, és ennek a célnak fokozatos megközelítése. Ha figyelmes pillantást vetünk műveire, nyomban szemünkbe ötlik legfontosabb tulajdonságuk: a pusztán egyéni problémáktól mindinkább felemelkednek az általános emberiéi 31