Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hez. Már most fel kell hívnunk a figyelmet arra a sajátos, de természetes és szükségszerű jelenségre, hogy kezdetben, mikor egészen egyéni témákat boncol, akkor áll aránylag legtávolabb attól, hogy leghívebben adhassa önmagát. Ma ellenben, pályája zenitjén, mikor időtlen kérdésekkel és az emberiség őstörténetével foglalkozik, érkezett el legmélyebb valójához, s ugyanakkor, mikor egyetemes érvényű igazságokat közöl velünk a múltról, jelenről, sőt a jövőről, az alkotó embert is jobban megértjük, mint élete folyamán bármikor. Ha Kodolányi János nem volna más, és nem volna több, mint pusztán egyéni ambíciók hordozója, erre sohasem kerülhetett volna sor. De mert ő jelképes hőse az emberiség mai drámájának, csak természetes, hogy személyes sorsának ábrázolásában akkor jut el a legmélyebb gyökerekig, mikor a legnehezebb és legnagyobb feladatra vállalkozik: a minden időben érvényes, azaz időtlen igazságok átélésére és művészi közlésére. Érdeklődése mintegy koncentrikus körökben tágul és emelkedik. Kezdetben a mai magyarság egy szűkebb csoportjának, az ormánsági népnek életét fedezi fel az irodalom számára, s ezzel csaknem párhuzamosan leszámol gyermek- és ifjúkorának keserves gyötrelmeivel, azzal a „sötétség"-gel, mely elfedte előle az élet igazi és hű képét. Majd a magyar középkor világában merül el; ezt kiegészíti a honfoglaló magyarságról írt könyveivel; később „eurázsiai"-vá tágítja világképét; Vízöntő című regényével pedig megnyitja egyetemes emberi problémákat tárgyaló műveinek sorát. Mielőtt rátérnénk ezeknek tüzetesebb vizsgálatára, néhány módszertani megjegyzést szeretnénk tenni. Minthogy ebben a Kodolányi Jánosról szóló esszében (melyet a szó szótári értelmében szívesebben neveznénk magyarul csupán kísérletnek) el akarjuk kerülni a monografikus előadás egyhangúságát és terjengősségét: inkább filozofikus tömörségre és egyetemes érvényességre törekszünk. Filozófiai lesz tárgyalásmódunk abban a tekintetben, hogy elsősorban nem esztétikai, politikai, individuális vagy kollektív célzattal vizsgáljuk életét és műveit, hanem - ha úgy tetszik -, mindezzel együtt, vagy még inkább, mindennek végső okát, emberileg kimutatható gyökereit kutatjuk. Az eszme számunkra éppolyan fontos, mint az eszme gyakorlati megvalósulása a műben, a hagyomány nem kevésbé, mint a jelen vagy a jövő. A test és a lélek, Isten és az ember, az örök törvények, és az alkotó szellem csodájának egységét valljuk és keressük az íróban, művében, és korának ezerarcú valóságában egyaránt. Az egyetemességet pedig oly módon szeretnénk elérni, hogy amit az előbb mondottak segítségével igaznak ismertünk meg, egyformán alkalmi 32