Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ka, jeles tulajdonságaikat visszataszító bűnök éktelenítik. Kodolányi később ennek a népnek szerelmese. Hangsúlyozza, hogy nem ők felelősek pusztulásukért. Hát ki? A gazdasági nyomor, a nagybirtok, az ellenséges nemzetiségi politika? Ezek közül egyikkel sem gyűlt meg soha komolyabban a bajuk. A nép aránylag jómódúnak mondható, a nagybirtok sem nyomorgatta őket, a német nemzetiség sem volt veszedelmes vetélytársuk. A kapitalizmus áldásait sem élvezték a legeslegújabb időkig. Ki hát akkor a bűnös? Nem az egymást váltó magyar kormányok, sem a teuton ördögök, a hitvány Habsburgok, hanem maga a nép. A nép, mely elaggott, degenerálódott. A nép, melynek egyetlen életcélja, egyetlen szenvedélye maradt: a vagyon, a föld, az anyagi javak korlátlan, vak halmozása. Az anyag esztelen, ördögtől megszállott rabszolgái lettek, ezért dolgoznak, ezért pörölnek, átkozódnak, káromkodnak reggeltől estig, ezért gyilkolnak, ezért pusztítják magzataikat, ezért kötik föl magukat a padláson, ezért isznak, verekszenek és halnak meg. Akinek valaha dolga volt ormánsági paraszttal, jól tudja, hogy ha anyagi javait valami veszély fenyegeti, elveszti józan eszét. Megőrül, tombol dühében, megtagadja, ha hisz benne, a mennyben lakozó Úristent is. A vagyon. A vagyon. És harmadszor is a vagyon. Önzése egészen embertelen, egy kicsit már érthetetlen is. Magának, és csakis magának, a többi pusztuljon el, minél előbb. Ez az ő fizikája és metafizikája. Hogy a vallás se háborgassa, alkata parancsát követte: első alkalommal a protestantizmust választotta. Az író Kodolányi, legalább részben, jól látja ennek a népnek rossz tulajdonságait, vétkes öngyilkosságát, (ifjúkori regényei között a legjobb: a Börtön is az anyagi rabszolgaság börtönét példázza). Vajszlói gyermekéveiben azonban a jobb, a szebb vonások ragadják meg érdeklődését. Már ekkor sorsának parancsát követi. Első ösztönös rajongása a nép lelkivilága, kultúrája iránt érzett szeretete és későbbi művei között, egészen máig, a nagy távolság csak látszólagos. Már ekkor tudat alatt az foglalkoztatta, amivel egyedül érdemes foglalkozni: ami időtlen, örök, és mindjárt a legjobb helyen kereste és találta meg, a népben. Ezt hangsúlyoznunk kell, nem szabad többé elfelejtenünk. Mert nem természetes. Egyáltalában nem magától értetődő, hogy egy tíz-tizenkét esztendős fiú, a nagyságos úr gyermeke, maga is ennek a címnek várományosa, terhesnek érzi a polgári környezetet, a polgári otthont, és (ha ez az otthon százszor pokol is számára) a néppel érez együtt, a nép életét figyeli, belőle választ barátot. Ez a legnagyobb mértékben meglepő, egyedülálló, sőt ennél is több: jelképes jelentőségű. Mit keresett ez a gyermek a népnél? Ha