Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kékre a házvezetőnő vigyáz, az apa többnyire megközelíthetetlen, ritkán engedékenyebb és szeretőbb, nagyon is rövid órákra. A kedvenc - ha van ilyen családban kedvenc - inkább a kisleány; az apa később is önző okokból, csupán hozzá vonzódik, fonák, zsarnoki szeretettel. A fiúnak többnyire a kutyakorbács jut. Lázad és elkeseredik. Egyszer képzeletében megöli apját. Ha nem formálná már ekkor jellemét igazságosan és kegyetlenül géniusza, el kellene ferdülnie, alattomossá kellene válnia. De ő, az ütések alatt, inkább fogát szorítja össze, semmint a gerincét hajlítaná meg. Nem győzzük csodálni, nem akaraterejét és elszántságát, hanem sokkal inkább tudatos-tudattalan hitét sorsában, önmagában. Bizonyos, hogy már ekkor jellem. Már ekkor biztos tudása van nemcsak a jóról, hanem az igazról is, és habozás nélkül az igazság pártjára áll. Változatosságot, bár nem kellemeset, az új anya megjelenése hoz a házba, „anyuskájuk", ahogy az író mondja. Az apa, nőgyűlölő elveinek látszatra logikátlan felfüggesztésével, másodszor is megnősül. „Látszatra", mondottuk, mert nőgyűlölete nem azt jelentette, hogy nem volt szüksége asszonyra. Szüksége volt rá, ha nem is tudott együtt élni vele. Mert természetesen ez a második házasság éppen olyan rossz volt, mint az első. Minden házasság megalkuvás, még jó, ha nem megalázkodás. Megaláztatást talán nem kellett volna elviselnie, de ez a férfi megalkudni sem tudott soha. Nem bocsátott meg semmit. Föltétlen engedelmességet követelt, az a gondolat, hogy bárki uralkodhatik rajta, felháborodással töltötte el. De melyik nő nem akar uralkodni, még a legszelídebb is? Itt partnak kellett szakadnia, el kellett válnia a víznek a tűztől. Mit jelentett mindez a fiú számára? Ujabb meghasonlást, újabb rettegést és újabb gyűlölséget. Azt mondja, „szerette" is anyuskát. Bizonyára szerette, de ez a szeretet nem volt-e sokkal inkább valamiféle rokonérzés, nem szükségképpen családi, rokoni vonzalom, mely tisztább környezetben, más időben egyszerűen baráti kapcsolattá mélyülhetett volna. Kisiskolás fiú volt, amikor az apát Vajszlóra helyezték. Itt egészen más világba került, más levegőt szív. Vajszló igen régi, még honfoglalás előtti avar település, lakói mind magyarok, ormánságiak. Az Ormánság sok mai, elszegényedett parasztcsaládjában már senki sem ismer rá régi magyar nagyurak ivadékaira. Ezt többnyire ők maguk sem tudják. De fejedelmi szokások, erkölcsök élnek közöttük még ma is, igen gyakran. Nyelvük, művészetük, szokásaik a magyar múltat őrzik, sokszor példátlan, meglepő tisztaságban. A nép maga, minden jel szerint, halálra ítéltetett; pusztul, ferdül, urbanizálódik. Rit-