Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

fog el, torkom összeszorul, belém fullad a nevetés, halálfélelem viszolyog át rajtam. Most is hallom anyám aggódó hangját, ahogy fölém hajlik: - Miért nem nevetsz? Nézek rá azzal a hideg, éles érzéssel, ahogy aztán mindig néztem az ijesztő, zavaros, életveszélyes és kiszámíthatatlan helyzeteket és embereket. Most is bennem van az a mindenre elszánt fagyos rémület, amit akkor éreztem. „Megöl, gondoltam - megöl, megöl, mert bolond..." Ez Dosztojevszkij a bölcsőben. A nagy orosz léleklátót és misztikust különben sem érdektelen együtt említenünk vele; minden ellentét mellett is van annyi rokonság kettőjük között, hogy nyugodtan utalhassunk közös vonásaikra. Ez a közös vonás a szláv örökség és temperamentum, mely lágy és alaktalan az orosz íróban, kemény és határozott a dinarid-típusú Kodolányiban. Mert minden törzsökös magyarsága mellett ez is megvan benne: ő maga említi egy helyütt családja dinári vonásait. Ezért vonzódik a prófétákhoz, s ezért foglal el írásaiban központi helyet a megváltás keresése. Egyébként is kedveli az orosz írókat, őket érzi legközelebbi rokonainak. Nemcsak művészete, mélyebb alkata is közös velük. Jellemző, mikor s hogyan ismerkedik meg a Karamazovokkal diák korában, meggyötört fizikummal, az éhhalál küszöbén, víziók közepette, olyan állapotban, mikor már nem vagyunk egészen felelősek cselekedeteinkért és gondolatainkért. Hideg szem és misztikus rémület: - ez az átkozott természeteket jellemző lélekállapot keríti hatalmába már a bölcsőben. Ez vonzza a haldoklók ágyához, a ravatalokhoz, a temetésekhez is. Mind az öt érzékszervén keresztül issza, szívja magába a borzalmat, az Alvilág pokoli illatát, halotti gyertyák szagát, a virágokat, a gyászolókat, a sötét színeket, az egész súlyos és nyomasztó atmoszférát. Valahányszor sóvárogva nézi a Vár dombján hancúrozó, bukfencező gyermekhadat, nemcsak a játékaikba szeretne elvegyülni, hanem mindannyiszor megragadják a képzeletét a Vár „titkai", a múlt föllengő, nagy, komor árnyékai is. Már itt, ekkor, vajon ébredhetett-e történelmi érzéke vagy legalábbis kíváncsisága? Ez így bizonyára nem igaz. De hogy nem a szokványos rabló-pandúr romantika nyújtotta ilyenkor képzelete számára az egyetlen táplálékot, éppolyan bizonyos. Ebből a faluból indul el majd Julianus barát, és ezen a várdombon kapaszkodik fel egy viharos éjszakán IV. Béla király kíséretével. A gyermek élete így folyik tovább: az apa megszabadult feleségétől, kivel az együttélést, ismeretlen okokból, már tűrhetetlennek érezte. A gyerme-