Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

lehetett ugyan érteni, hiszen a tömegek elsősorban a szabadító politikust várták és remélték benne, mégis furcsa, hogy a józan, anyagias Júdás hittel csatlakozik hozzá. Még furcsább azonban, hogy ettől a balhitétől - tudni illik Jézust ő is elsősorban politikusnak véli - mindvégig nem tud szabadulni, pedig a Megváltó legbelsőbb környezetéhez tartozik, s évekig ragaszkodik a Rabbihoz. Jézus türelmesen oktatja Júdást, s a többi tanítvány is gyakran lelkére beszél, Júdás azonban nem okul, nem érti meg a legvilágosabb kijelentéseket, a legnaivabb célzásokat sem. Mi ennek az oka? Megvalljuk, nem értjük. Krisztust természetesen csak olyan ember „árulhatta el", ki csalódott a Mesterben, csalódott a Messiásban, meggyűlölte a Szabadítót, vagy szélhámosnak, gonosztevőnek vélte. Júdás valóban csalódik Jézusban, meggyűlöli, veszélyes embernek bélyegzi, de miért jutott idáig? Ez ugyanis egyáltalán nem szükségszerű. Akinek világosan megmagyaráznak valamit, s aki ennek ellenére konokul megmarad téves felfogása mellett: vagy ostoba, vagy számító ravasz. Júdás azonban nem ostoba, és nem is ravaszkodik, ellenkezőleg, gyötrődik, és kínlódása teljesen őszinte. Hogyan válik Júdásból, ebből a világos, kritikus fővel két lábon járó eleven logical insanty, ennek meggyőző magyarázatával adós marad az író. Kodolányi szépen bizonyítja, sőt hangsúlyozza, hogy az anyagias gondolkodás, a belső megvilágosodásra, felszabadulásra való képtelenség hogyan távolítja Júdást egyre messzebb és messzebb a Mestertől, csak éppen arról feledkezik meg, hogy Júdás alakja eközben teljesen elveszti valószerűségét, s a legelemibb logikai törvények áldozatává válik. Vajon ki az oka, hogy Júdás makacsul nem ért a szóból, süketen és vakon megy el Jézus tanításai és cselekedetei mellett, téves eszméje rögeszmévé szilárdul, valósággal begubózik ebbe a rögeszmébe, megszállottan jár-kel évekig, s egyre vakabbá, süketebbé lesz? Ennek az ellentmondásnak feloldására, sajnos, nem elegendő az író bizonyíték-anyaga, sőt intuícióját is téves útra vezeti. Ez a lélektani tévedés azonban más következményekkel is jár: elsősorban Jézus alakja és tanítása sínyli meg. Többnyire nem első kézből kapjuk a krisztusi jellemet és cselekedeteket, hanem Júdás torzításain keresztül, legbántóbban éppen a regény döntő, utolsó harmadában. Ha az evangéliumi történet nem lenne szerencsére közkincs, ez az ábrázolási technika egészen hamis eredményeket szülne. Jézus éppen akkor tűnik el végképp a színről, mikor a gyorsan pergő események, a Megváltás nagy drámája végre tragikussá mélyíthetné Júdás alakját is. Erre égető szükség lenne. Lehet-e más befejezést képzelni ennek a történetnek, mint a Golgotát? Szabad-e mellőzni, s még