Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

csak távolról sem utalni reá? Kodolányi mellőzi. Mintha egy dráma öt felvonásából elhagynók az ötödiket, a leglényegesebbet. Kétségtelenül nehéz probléma ez, de hogy Kodolányi útja nem tartozik a járható utak közé, az eddigiekből is nyilvánvaló. Júdás utolsó cselekedetei teljesen zavarosak, ellentmondók, s a zavart és tájékozatlanságot még fokozza az író roppant bőbeszédűsége. Azok a jeruzsálemi sikátorok, melyekben Júdás kóborol azon a szerencsétlen éjszakán, egyszersmind a mű második felének zavarosságát is jellemzik: Krisztus eltűnt, s vele együtt eltűnt az egyetlen pozitív személy és mondanivaló a regényből, csak egy meghasonlott ember árnyéka imbolyog cél és ok nélkül. Júdásból szánalmas roncs lesz, már nem tud tisztán számot adni magának cselekedeteiről, s az a benyomásunk, végül is egy őrült akasztja fel magát, nem az írás Júdása. Egyáltalán, attól fogva, hogy Júdás följegyzései véget érnek, a regényben sajátos törés figyelhető meg. A kezdeti lendület, klasszikus biztonság mintha egy csapásra megszűnnék, az események szálait kissé tétován szövi az író; jelentéktelen részeknél időzik feltűnően sokáig, s a könyv az anyag súlya alatt mintha kisebb parcellákra töredeznék, s ezek a részek elég nehézkesen kapcsolódnak egymáshoz. Még találkozunk itt-ott egy-egy tökéletesen megírt jelenettel, mint például a felejthetetlen Tábor-hegyi megdicsőülés, ezek azonban kivételek. A regény belső vitalitása csökken, a kezdetekben méltóságosan hömpölygő folyam mozdulatlan állóvízzé dagad, meggyűlik benne az iszap és hínár, s ebben a lusta, parttalan víztömegben egyre nehezebben figyelhető meg valamilyen szabályos áramlás, cél, beteljesülésre törekvő igyekezet. Ha azt kérdezzük, mi ébreszt bennünk hiányérzetet, elégedetlenséget e kétségtelenül hatalmasnak ígérkező, s legalább fele részben annak is bizonyuló regény iránt, a főhős alkati ellentmondásain kívül éppen a mű szerkezeti lazaságait, aránytalanságait kell okolnunk. Például Jézus tartózkodása az esszénusoknál értékes és szép írói munka, a krisztusi cselekedetek megértését nagymértékben segíti; ilyenkor még revelációkról is beszélhetünk, aztán szem elől vesztjük ezt is, mint az író annyi más, kitűnő részletmunkáját, mert többé nincs rájuk szüksége a regénynek, nincs szerves folytatásuk, beteljesülésük. Jézus csak félig él a könyvben, félig rajta kívül lebeg: szigorúan úgy mondhatnánk, hogy nem Júdás árulja el Jézust, hanem Jézus hagyja cserben Júdást - és a regényt... Az egykorú zsidó élet ábrázolása elsőrangú: A vas fiainak írójára emlékezünk, arra az íróra, ki szívvel-lélekkel kö-