Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kellett a Krisztus-korabeli galileai levegőt, a tájat, életet, az embereket, s mindennek közepében, harmonikusan, figyelmet ébresztőn, de nem föltűnően, Jézus alakját. Egyszerre kellett ábrázolnia benne az Istent és az embert, a barátot és a mestert. A kísérlet sikerült; sehol egy hamis hang, egy elvétett mozdulat vagy oda nem illő szó, béke, nyugalom, vidámság ömlik el földön és égen. Szinte fölkiáltunk: igen, így képzeltük őket, a Mestert és tanítványait, ezeket a halászokat, ezeket a mezőket, ezeket az egyszerű házakat és lakóikat. Ez az evangélium, és ez Jézus, kit ilyen fenségesen, ilyen közvetlenül és tartózkodóan még nem ábrázolt egyetlen más író sem. Meggyőződésünk csak erősödik, mikor Júdás önéletrajzi följegyzéseinek olvasásába fogunk; új oldaláról ismerjük meg nemcsak a tárgyat, hanem az írót is: a klasszikus, egyenletesen megmunkált, ízig-vérig művészi fejezetek olyan magasságba emelik a regényt, hogy az még Kodolányi eddigi munkásságához mérten is meglepetés, írónk lényétől és megszokott stílusától kissé idegen is ez az egyenletesen temperált elbeszélő hang, szigorúan tartózkodik az erősebb motivációtól, a zavaró, kirívó, hangosabb mozzanatoktól, végig csiszoltán, gondosan, arányosan és ritmikusan ír, s még a tragikus záró jelenet sem zökkenti ki klasszikus modorából. Mindegy, ezt is tudja, s méghozzá kitűnően tudja. Milyen jellem, milyen sors bontakozik ki e nemes művészettel megalkotott fejezetek nyomán? Júdás józan életű, éles eszű, tekintélynek örvendő kereskedő; gyermekkorától fogva szerény, de bíráló hajlamú, testi fogyatkozását, sántaságát kissé titkolt fájdalommal, de lelki defektus nélkül viseli; vonzódik a nagy eszmékhez, bár realista alkata férfikora deléig megakadályozta, hogy rabbik, próféták közelébe sodródjék. Szereti hazáját, de megveti az izgága politikusokat, inkább az élet mindennapos, „kis" dolgai közt érzi jól magát. Nősülésre nem gondol, törvénytelen szerelmi viszonya is úgyszólván akarata ellenére jön létre, de borzalmas vége mégis annyira megrázza, hogy szakít addigi életmódjával, búcsút mond foglalkozásának, és Jézus tanítványául szegődik. Eddig szólnak a följegyzések. Hogy Júdás alakjába mennyit olvasztott Kodolányi a saját sorsából, alkatából, külön fejtegetés nélkül is nyilvánvaló. Jellemük nagyrészt közös, jóllehet Kodolányi sohasem volt annyira nyugodt, mértéktartó, sőt számító, mint bibliai hőse. Júdás igen okos, értelmi képességek dolgában nem mindennapi férfiú, metafizikai érzéke azonban csekély (Júdásról van szó, nem az íróról), s gondolkozása annyira evilági, hogy nem is igen értjük, miért szánja rá magát a Mester követésére. Jézus tanításait félre