Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

dől el, ha ugyan eldől, a műalkotások igazsága azonban sohasem lehet tételek vagy gondolati rendszerek függvénye. Próbának is ajánlható: akik kételkednek a mondottakban, olvassák el egymás után Graves és Kodolányi könyvét, s látni fogják, míg az angol író munkája egy detektívregény izgalmas és meglepő fordulatai közben szinte elkápráztat az ötletek és jogosnak tetsző vakmerő feltevések valóságos özönével, s nem kicsinyelhető írói képességeivel még el is fogadtatja ezeket, Kodolányi aggodalmaskodónak, s maradinak tűnik mellette, s mégsem kétséges, hogy az ő műve az igazabb, a mélyebb, a reálisabb, a meggyőzőbb - szembeszökő hibái ellenére is. Megértjük Kodolányit, ha igazsághajszoló szenvedélyében nagyon is megbecsüli, sőt, túlbecsüli dokumentumainak fontosságát, s különösen azokat az eredményeket, melyeket türelmes és fáradtságos kutatások során ért el. Ezek az eredmények éppúgy sajátjai, mint művészi képességei és megoldásai, s nem szabad csodálkoznunk, ha az író tudós buzgalmában többre értékeli a történész munkáját, mint azt a sokkal becsesebb és fontosabb munkát, amit „csak" az író végzett, hiszen ez az utóbbi majdnem „természetes". Mi nem becsüljük le Kodolányi regényeiben az éles szemű és bátor kutató gyakran nagyszerű eredményeit, de nem is vagyunk hajlandók ezzel a mértékkel mérni műveit. Ez érték, de nem értékmérő. Mikor Flaubert Salammbô)^ megjelent, több kritikusa, elsősorban szaktudósok, gúnyosan emlegették a könyv archeológiai és történelmi „tévedéseit", s kérdezgették, vajon honnan szerezte az író csodálatos értesüléseit. Flaubert haragra lobbant, s egy külön könyvben közzétette jegyzeteit, évtizedes tudományos búvárkodásának bizonyságait, s pontról pontra haladva bebizonyította, hogy igaza van. De ki kérdezi ma már, „igaza van-e" Flaubert-nek, sőt, többet mondunk, kérdezte volna-e valaki akkor, ha a történészek s más képzelethíjas szakférfiak nem tamáskodnak vala, s nem kötnek bele ebbe a kitűnő regénybe? Az író feladata más: reálisan, elfogadhatóan kell megoldania vállalt munkáját, s képzelete az ő számára éppolyan valóság, mint a történelmi adatok, s a magukban annyira szegényes tények. Ebben a munkában támogatja a gondos, tudományos kutatás, de magában még nem old meg semmit. Az író dolga nem az analízis, hanem a szintézis; ha az egész művészi, tehát igaz, a részletek alárendelt jelentőségűek, sőt, nyugodtan állíthatjuk, minél újszerűbb, keresettebb egy-egy részlet, annál rosszabb maga a mű. De úgy rémlik, közhelyeket mondunk, térjünk vissza a tárgyra. A tékozló fiú expozíciója méltó a nagy tárgyhoz; nehéz dolga volt az írónak, mindjárt az első lapokon érzékeltetnie 4^ 129