Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hogy ilyenkor szubjektivitása áttör minden korlátot, s lehetetlenség félreismernünk, kiről van szó. ABika ebből a szempontból egységesebb, gazdagabb, s ami a legfontosabb, intenzívebb, mélyebbre ható. Helyesebben nem az egész mű, csak utolsó lapjai, de ezek a lapok tömörségükkel, költészetükkel, teljesen egyéni eszközeikkel mindazt, ami előttük és rajtuk kívül van, célt és értelmet adnak csaknem ezer oldalnyi fejtegetésnek, ábrázolásnak, a sok-sok lírai és drámai kalandnak; ha ezek az utolsó lapok nem születtek volna meg, az egész műről más benyomásunk, sőt más ítéletünk is lenne. Mi történik a Bika utolsó fejezeteiben? Gilgames, a kiábrándult, csüggedt, fáradt Gilgames, hosszú, regényes útra indul: a célt csak sejti, de nem nyugszik, míg el nem éri. Sivatagokon, üveghegyeken visz keresztül az útja, s egyszer csak betoppan szülői házába, a megdicsőült Utnapistim és tiszteletre méltó Szabitum hajlékába. Ez a kisded hajlék tündöklő sugarakban fürdik, s a ház sem épült téglából, hanem merő napsugárból. A szülők a küszöbön ülnek, s várnak időtlen idők óta, most éppen Gist várják. A fiúnak bolondos, kalandos, gyermekes ötlete támad: látni szeretné hajdani önmagát, a gyermeket, az ifjút, Szurippakot, és benne Nurmát, járni szeretne a város utcáin, terein, kikötőjében, tengerre szeretne szállni, s még egyszer kikötni az Aranysziget partjain. Utnapistim beleegyezik, Gilgames elindul. A hajó kormányosa a halhatatlan öreg barát, Szúr Sznabu, ki olyan pompás tengerész történeteket mesélt valamikor régen a fiatal házas Gilgamesnek, mikor a nevezetes bárkában szorongtak, s odakinn az elemek dühe harsogott. Gilgames vágyai teljesülnek. Partraszáll az özönvíz előtti városban, bejárja tereit és utcáit, megismeri Nurmát és önmagát is, de mikor hozzájuk lép, megdöbbenve néznek rá, s ő megérti, hogy semmi keresnivalója Szurippakban. Hasonló csalódást okoz az Aranysziget és minden régi, drága pillanat is, mely annyira feledhetetlen volt, s most olyan szívet szorítóan bántó, idegen. Kétségbeesetten bolyong reggeltől napestig, míg egyszer valóban váratlan, megindító jelenséggel találkozik: megint csak ő az, Gis, a gyermek, kicsiny korában, a szülői ház udvarán. Rajongva, meglepetten, boldogan fut hozzá, - s ekkor néhány izgatott szó, csodálatos elevenséggel meglelt szimbólum: kék virág, a kövek közt iramló gyík tüneményes, álomszerű árnyéka hullik a sugarakból és szózenéből szőtt lapokra, s kilobban a túlvilági fény; Gilgames megtalálta a gyermeket, de mikor a gyermek titkát, kincseit kergette, egy óvatlan pillanatban újra és örökre elvesztette. 4pé- 126