Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

Ez a finom árnyalatossággal, lélektani revelációkkal és vakmerő képzelettel megalkotott jelenetsorozat bizonyára Kodolányi művészetének egyik tetőpontja, s benne megerősödve, gazdagabban, megragadóbban látjuk viszont A vas fiainak epilógusát. Mély és egyéni jelképek bukkannak fel szinte sorról sorra, s az író mindig megleli a módját, hogy a lelkében élő mitikus képeket az egyetemes jelképrendszer formáiba öltöztesse, hogy legsajátabb látomásait is egyetemes érvényűvé emelje, s az élet titkaira tapintson, ahol féltve őrzött emlékei jelentik számára az egyetlen fogódzót. Ahogy Utnapistim mennyei hajlékát át meg átjárja a fény, s a szüntelen áramlás, hullámzó sugarak suhannak benne és körülötte, úgy hatol Kodolányi értelmével, sejtelmeivel, nosztalgiájával és költészetével tárgyának mélységeibe, szavait zenével lágyítja, és színeit is zenébe burkolja, álmait képekkel festi, s képeiből eposzt komponál. Ha ezután stílusról, nyelvről még egyáltalán beszélünk, csak azért tesszük, mert a sikerült, sőt tökéletes példák mellett a hiányosságokat is meg kell említenünk. A Vízöntő és a Bika stílusa általában kifogástalannak mondható, sőt, némely helyen, mint a most tárgyalt fejezetekben is, maga a stílus is külön teljesítmény: műalkotás. Vannak azonban olyan részek is, különösen a Bikában, melyek fárasztók, színtelenek, agyondolgozottak és pedánsak. Pedantériája leginkább a mondatszerkesztésben, a szavak kínos megválogatásában, az aggodalmaskodó purizmusban nyilvánul meg. Gyakran mintha gúzsba kötötten táncolna, szigorú, kimért, mondatai néha már geometrikus formákat öltenek, s ez bizony csöppet sem csábít olvasásra. A Bika legnagyobb hibája azonban nem ez a nyelvi különcködés, hanem a mértéktelen és megokolatlan terjengősség. Amilyen rövidek és megdolgozottak mondatai, olyan kényelmes és terjengős maga a regény. A Vízöntő még csupa esemény, váratlan fordulatokkal teli, a Bika azonban - terjedelméhez képest - meglehetősen cselekményhíjas, s a nemritkán végtelenbe nyúló leírások és fejtegetések még kirívóbbakká teszik szerkezeti gyengéit. A Vízöntő és a Bika, bár igen sok személyes élményt tartalmaz, úgy is felfogható, mint az ember, minden ember története; alig képzelhetünk el olvasót, ki valamilyen formában, valamely esemény, helyzet kapcsán ne ismerne benne magára. Nem ez a helyzet azonban A tékozló fiúban, s még kevésbé Az Isten Hegyében. Ezek egyéni tragédiákat ábrázolnak, belső élményeket mondanak el a dráma nyelvén (Kodolányi sajátos drámai előadásában), egy lélek gyökeréig akarnak hatolni, s ez a lélek az íróé. Ez a lélek megérett, hogy rengeteg harc, tévedés, útkeresés és önvizsgálat után végre úgy nézzen szembe