Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

dicsőség untatja, családját elhanyagolja, s még Biola szerelme sem elégíti ki, pedig ezt még a kaland, a titok varázsa is körülveszi, a varázslat azonban gyön­ge, s megszakad. Gilgames csömöre és unalma, nem éppen kedvező módon, a regényen is érezteti hatását, az írót jóformán csak hőse érdekli, s ez a hős hovatovább tel­jesen elszakad környezetétől, tehát a regénytől is. Enkidu megjelenése való­ságos áldás. Epizód ez, de Kodolányi egyik leghatásosabban és legművészib­ben megrajzolt epizódja. Enkiduról nehéz beszélni. Enkidu bájos és vad férfiú. Embernek ember, de állatnak éppúgy állat, megismerhetetlen, minősíthetet­len, érinthetetlen. Abból a világból való, mikor az istenek még kedvüket lelték ilyen csiklandós-borsos tréfában, ilyen hökkentő játékban, elgondolták, ter­vük megvalósult, s a halandók számlálatlan nemzedéken keresztül mulathat­tak és szörnyülködhettek rajta. A Gilgames-eposzban szerepel Enkidu, szere­pe meglehetősen homályos, mai író számára mindenképpen rejtélyes. Kodo­lányi, kitűnő ösztönnel, nem igyekszik értelmet, jelentést magyarázni ebbe a szeretetreméltó szörnyetegbe, hanem megőriz minden furcsaságát, s annak ábrázolja, ami valójában: csodának. Enkidu nem született, nem nevelkedett, nincsenek ősei, nincs tudománya, nem jött sem mesés messzeségből, sem a szomszédból, leginkább egy jó szándékú gorillához hasonlít, naiv, jó étvágyú, becsületes, őszinte, nyílt, szilaj és nagylelkű. Nem rontotta meg a civilizáció, nem finomította el a művészet, ő a tökéletes bennszülött, de micsoda benn­szülött, Uramisten! Nagyon szereti a nőket, s ezt a kedvtelését csöppet sem titkolja. Az udvar tisztelettel és félelemmel fogadja, illően felruházza és meg­vendégeli (miután a királlyal megmérkőzött, s a küzdelem döntetlennel vég­ződött). Enkidu remekül érzi magát, Gilgamest barátjául fogadja, testvérének nevezi, a hadsereg egyik vezére lesz. Leginkább roppant erejével kérkedik, párviadalokban fitogtatja rettenetes művészetét, ezen a címen dukál néki a társuralkodói hatalom is, és ez lesz a veszte. Elpuhul, lustálkodik, szájhőssé züllik, s elérkezik a szomorú óra, mikor ez a vadon termett csoda, ez a megren­dítő húskolosszus már csak árnyéka önmagának, megöli a kényelem, a jómód, a civilizáció, s méltatlanul, megromolva, senkitől sem tisztelve kileheli hajdan rettenetes lelkét. Gilgames őszintén szerette testvérét, s megsiratja. De mi, ol­vasói, talán jobban sajnáljuk. Ez a mosdatlan, becsületes óriás belopta magát szívünkbe, s úgy őrizzük ott emlékét, ahogy nagy, nemes halottakét szokás. Említettük, hogy a Bika tulajdonképpen nagy vallomás, a Vízöntőnek csak egyes jeleneteiben ismerünk az író személyesebb mondanivalóira, igaz,

Next

/
Thumbnails
Contents