Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ötletesen old meg és simít el minden problémát. Ezekben a fejezetekben nem regényíró, ki mázsás sziklákat görget, hanem ihletett költő, boldog és felszabadult ember, kinek megadatott, hogy az élet tűnő szépségeiből maradandó álmokat alkosson. Látható gyönyörűséggel és avatottsággal festi ennek a trópusi kultúrának forró és bonyolult valóságát; tobzódik az aranyban és a bíborban, még a tengerek illatát is érzi, szemével simogatja a drágaköveket, a templomok és paloták roppant falait, s ezeregyéjszakai bűvölettel idézi fel Szurippak és Aztlan mesébe illő kincseit. Képzelete oly szívesen kalandozott azelőtt az ázsiai pusztákon, s Suomi havas fenyvesei igézték meg leginkább, most kitárul a Dél ragyogásai számára; himnuszokat költ a Naphoz, a hős Samashoz, megfürdik a végtelen tengerekben, s szellemi hazáját üdvözli a fény palotáiban, a napsütötte Mezopotámia „azúr partjain". Ez az egyszerre szellemi és történelmi táj magasztosul föl a regény utolsó, megrázó jelenetében, mikor Utnapistim és családja a vész múltán kilép a hajóból, s hálát ad Teremtőjének, hogy tanúja lehet az „új Ég és új Föld" születésének. A Vízöntő központi problémája, legfontosabb mondanivalója kozmikus természetű, más szóval, egyetemes, s ha történelmi, politikai, erkölcsi célzatait lehetetlenség is figyelmen kívül hagynunk, elsősorban mégsem ezeknek köszönheti létrejöttét, hanem annak a szükségességnek, hogy az Ég és a Föld újra egy legyen, hogy szakítsunk a modern egocentrikus, materialista világnézettel, s megint eleven valóságnak érezzük az emberiség legbecsesebb hagyományait. Ha így tekintjük ezt a művet, nemcsak alapeszméje, tárgyválasztása is teljesen logikusnak tűnik fel. Az európai reneszánsz racionális, evilági műveltségre vágyott, ezért humanistái, művészei, politikusai az antik Görögország és Róma hagyományait akarták ismét élettel megtölteni. A romantika, ellenkező okból, de ugyanazon lelki kényszer folytán, a keresztény középkor tradícióihoz kapcsolódott. Ezeknek a szellemi és civilizációs mozgalmaknak a léte igen korlátozott volt, legföljebb egy-két századra terjedt, s fölösleges magyaráznunk, miért: [mert] egyik sem hozott gyökerében újat, vagy legalábbis ellentéteset az előző kor eszméivel szemben, hanem csak ugyanazon téma változatai voltak, s e változatok reakciói. Most azonban nem új kor (a szó megszokott értelmében), nem új reakció születik, hanem az egész élet merőben más irányba fordul; új világkorszak kezdődik, „új Ég és új Föld", ezért aktuális, sőt elkerülhetetlen az elmúlt hasonló nagy korfordulók megközelítése a tudomány és művészet, a logika és intuíció segítségével.