Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

magyar középosztály dekadenciáját a könyv technikája inkább csak sejteti, mint igazolja. A regény alakjaiban pezsgő élet - s ebben nagy része van az alakok többé-kevésbé különc megjelenésének - keresztezi az írói szándékot, s a nyersen blaszfémiázó humorral és kaján iróniával megrajzolt egyéniségek inkább kacajt, elnézést vagy sajnálkozást ébresztenek. Nehéz volna ebben a hervadás illatát megsejteni. Emberi történet ez, „comédie humaine", - s kell-e ennél nagyobb dicséret? Nem az elmúlást, a hanyatlást szuggerálja, ellenkezőleg, az életet, bár ez az élet csöppet sem dicsőséges, csak olyan, mint minden élet: kicsinyes, korlátolt, egyszer kacagtató, máskor szívet tépő. És egyszer valóban szétpattan, mint a buborék, mint minden élet. kBoldog békeidők már a háborús katasztrófa utáni évek terméke, a dezilluzionista hangulatát nagy részben bizonyára éppen az elszenvedett katasztrófa magyarázza. Ezek a szenvedések és megpróbáltatások nem érték váratlanul az írót. Azok közé tartozott, kik ritka éleslátással tekintettek a jövőbe. Ma szinte megdöbbenünk, ha fellapozzuk egy cikkét, melyet még 1943-bn írt: „Hová lesznek cigánykodó marakodásaink, esztétizáló méricskéléseink, kultúrált nagyképűségünk, kisded forradalmárkodásaink és malom alatti szövetkezéseink akkori Mezítelenül állunk a tűzben, mezítelen magyarok, hívő-hitetlen emberek, Barátaim, készüljetek a helytállásra. - Ebben az illatos májusi csendben, távol Budapesttől s az emberektől, eljövendő földrengés robaját sodorja fáim alá a tavaszi szél." A földrengés valóban eljött, a „vész kitört", s elvégezte romboló munkáját úgy, ahogy még most is elevenen él mindnyájunk emlékezetében. * * * A kényszerű visszavonultság, melyet kezdetben bizonyára megkeserített a mellőzöttség, megbántottság, és tehetetlenségre kárhoztatott cselekvési vágy megalázó érzése, később megenyhült, és tevékenységre biztatott. Az előbb említett érési folyamat meggyorsult. A művészet és a művészet ihletforrásai között sajátságos kapcsolat van. Általában úgy gondolják, ez a kapcsolat kétirányú: van l'art pour l'art és utilitarisztikus művészet, egyiket öncélúnak, másikat propagandisztikusnak szokták bélyegezni. Ez a szemlélet kissé erőltetett, távlata pedig úgyszólván semmi sincs. A l'art pour l'art művészet ábránd, szebb és becsületesebb ábránd ugyan, mint azoké, kik tinta és toll segítségével szeretnének bevonulni a hatalomba, de mégiscsak ábránd. A