Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

nem Freud doktor találmánya, ez az élet egyik legnagyobb misztériuma. S a misztériumokat lehet sejtetni, körülírni, de racionálisan „megoldani" soha. A Paradicsom álmai járnak vissza a gyermeki eroszban, s a szó szoros értelmében álmok, mert a mítoszteremtő ember alkatával ez az erosz, ha nem is azonos, de hozzá roppantul hasonló. A gyermek ezt a szerelemet kivetíti: apákra, anyákra, testvérekre, a legkönnyebben érzékelhető természeti jelenségekre, egész kis kozmoszt alkot magának, s ennek minden részével ez a szeretet kapcsolja össze. Ez persze „ésszerűen" nem igen érthető, de nem is lesz érthetőbb soha. Ha ennek a kis kozmosznak harmóniája minden ízében megteremthető, és megőrizhető volna, lenne egy kor az emberi életben, a gyermekkor, melyben tökéletesen szabadok és boldogok lehetnénk. Ilyen gyermek és ilyen gyermekkor azonban nincs. Mennyi veszély fenyegeti ezt a harmóniát, s még jó, ha nem zúzza össze, nem temeti be a forrást: a szeretetet, a szerelmet sóvárgó szívet. Mert ez is megtörténhetik. A kis Kodolányi gyermekkora is ilyen volt. Édesanyját erőszakosan távol tartják tőle, az apa pedig, bár egy födél alatt laknak, messze él, „valahol fenn a fellegekben". Néha leszáll a testvérekhez, többnyire büntető istenség alakjában. Csak ritkán mutatja jobbik énjét, mert szégyelli, s másokban is megveti. A kisfiú barátai a fák, füvek, virágok, madarak és lepkék. Ezek az ő szerelmes társai, ez az ő kozmosza, vágya, éltetője. „Ki és mivel tudná pótolni azokat a gyönyörűségeket, amelyeket öt-hat éves koromban, a felső kertterasz szélén, az orgonabokrok alatt átéltem? Nincs idő és nincs tér, csak magányosság van, végtelen, túlvilági magányosság és béke. Az orgonabokrok virágfürtjei, fényes, szív alakú levelei, a napfényben ékszerként villogó méhek dünnyögő döngése, a nesztelenül lebbenő lepkék színes suhanása, megülése egy virágon, miközben szárnyukatpengeszerűen összeillesztik, a végtelen ég s a fehéren bodorodó, könnyedén szálló felhők, a háztető háromszöge, a fák gallycsipkéje, s mindezekhez még a föld fanyar, üde illata, olyan szépség, olyan feledhetetlen, fájdalmas, szívet zsongító, szinte csiklandozó szépség, amihez fogható nincs sehol a világon. " Senki sem tagadhatja, hogy az első éveink egyszersmind a legdöntőbbek is: mindaz, mit négy-öt-hat esztendős korunkig átéltünk, tapasztaltunk, nagy vonásokban meghatározza egész későbbi lényünket. Sok „érthetetlen" cselekedetünkre, viselkedésünk módjára itt lelnénk meg, ha meglelnénk, a magyarázatot. Csak sajnálhatjuk, hogy semmilyen emberi zsenialitás sem képes teljes, hiánytalan képet adni erről a döntő életszakaszról. Hét fátyol borítja ezt, s