Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

a legkiválóbbak is inkább sejtelmeiket, mint a tiszta valóságot tárják elénk. Kodolányi is csak részleteket ragad ki a nagy, időtlen folyamatból. Kérdés, hogy a legdöntőbbeket, a legjellemzőbbeket-e? Kérdés, mi ragad meg inkább emlékezetünkben: ami harmonikusan simul vágyainkhoz, céljainkhoz, egyszóval, ami jó? Vagy pedig, ami a legtűrhetetlenebb módon sérti ezt, amit soha be nem fogadhatunk, ami örökre idegen marad lényünktől, tehát örökre problematikus is? S vajon mi fontosabb? Az igazságtalanság-e, mely valamiképpen, láthatatlanul, mégiscsak egyezik a legbensőbb valónkkal, mely sorsunk tragikumát szüntelenül fejleszti s érleli? Vagy pedig a jóság, a szeretet, mely köznapi értelemben boldogít ugyan, de teremtő kibontakozásunkat gátolja, alkotó ösztöneinket eltompítja, eltérít bennünket a meredek útról, illúziókat kelt bennünk sorsunk meztelen, félelmes igazságai felől? Ha aktív értelemben igaz, hogy le destin c'est la vérité, akkor passzív értelemben is igaznak kell lennie. Nemcsak az igazság a sorsa, hanem az igazságtalanság is. Enélkül sorsa merő absztrakció maradna, tevékenysége nélkülözne minden valódi hitelességet. Szükséges, hogy botrányok legyenek, és jaj a botránkoztatóknak, jaj az igazságtalanság vak eszközeinek, a szeretetvágy e tudatos-öntudatlan gyilkosainak. De botrányok nélkül mivé lenne az igazság, és mivé lett volna Kodolányi János? Vajon azzá lett volna-e, akinek ma ismerjük, csak kevesebb szenvedés árán, harmonikusabban lett volna azzá? Ezt nem hisszük. Nem hihetjük, már csak azért sem, mert ő e botrányoknak nemcsak szenvedő alanya, hanem sorsa akaratából öntudatlan felidézője is volt. Igazságtalanul büntették. Ez igaz. Ártatlan volt, legalábbis a felületes, ma általánosan elfogadott etika szabályai szerint az volt. De ártatlan volt-e legmélyebb valójában, lelke mélyén is, ártatlan volt-e az ő démona, melyet később világosan felismert, leírt és elfogadott, mely minden művészi tevékenységének sugalmazója, minden szenvedésének láthatatlan okozója volt, s melyért, bár nem volt felelős, mélyebb értelemben mégis felelős volt? Székesfehérvári diák korában leküzdhetetlen mohó vágyat érez magában, hogy bepillanthasson a legrejtettebb emberi dolgokba is, hogy kíméletlen kézzel tépjen szét illúziókat, halálos csapást mérjen a hazugság minden megnyilvánulására, hogy elemezzen és ítéletet mondjon, hogy maga ellen bőszítse szűkebb és tágabb környezetét. Azt mondja akkor, úgy tett, mint Lesage Sánta Ördöge. Leemelte a háztetőt az emberek feje felől, hogy meglesse titkaikat, s rájuk olvassa szentenciáit. Gyermekkorában a magyar cseléd „simaeszű"-nek nevezte. 0 maga jegyzi meg, ez a „simaeszű" ugyanaz a démon volt, mely később is, egész életében, hasonló tevé*><- il