Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

nyíltszíni tragikuma alatt ott húzódik egy más, mélyebb, fájdalmasabb, titkolt tragikum: a lelkiismeret és a hatalom megrázó párviadala, az Úrra átruházott, szükségesnek vélt kegyetlenség, mely voltaképpen az emberi hatalom kegyetlensége, és ezt a rettentő ellentmondást a halál sem szűnteti meg teljesen, csupán Isten kegyelme. De jelen van-e, jelen lehet-e ez a kegyelem mindennapos harcainkban, „e földi tereken"? E tragikum csírái annyira mélyen rejtőznek, annyira láthatatlanok az emberi szemnek, hogy még szenvedő hősünk is csak az ihlet ritka pillanataiban jut el a sejtelem első fokáig. A felszínen látszatra minden világos, minden érthető: barátokra és ellenségekre oszlik a világ, az élet szüntelenül akadályokat gördít a siker útjába, s ha egy pillanatra alulmaradunk, ha reménytelen a küzdelem, ujjal mutatunk ellenfeleinkre, s Hamlet módjára kiáltjuk: a király az ok, mindenben a király! Nem, nem a király az ok, a gőg és a hatalomvágy az ok, az erénynek álcázott bűn az ok, a próféta gyöngesége, azé a prófétáé, ki egy szál köntösben, fegyvertelenül szónokol a világ hatalmasságai ellen, de fél szemével azért a hívei által felkínált koronára kacsint, holott tudnia kellene, hogy ő csak egy Hang, s ő csak előkészíti Annak az útját, aki majd ő utána jön. Kodolányi - föltétlenül becsületesen - azt mondja, végül is mindig elfogadta a meghívásokat, nem tudott ellenállni a kísértésnek, engednie kellett, bár nem szívesen tette. Hasonló ez az állapot ahhoz, mikor panaszkodunk, hogy nem tudunk elaludni, pedig mennyire „akarunk" aludni. Igen, az eszünkkel talán akarunk, de tudatalatti részünkkel, igazi lényünkkel mégsem akarunk - és ez a döntő. Kodolányi magas polcra hágott az emberek becsülésében, valóságos hivatást teljesített, mikor járta az országot és beszélt, mikor minden igaz szóra égető szükség volt, - az eredmény: néhány tucat szép előadás, egy csomó rajongó barát (a számuk azóta megfogyatkozott, majd a jobb időjárás beköszöntével újabban megint gyarapodni kezdett), s tíz év csaknem kárba veszett idő, nagy szó ez egy termékeny képzeletű írónál, ki terveinek amúgy is csak töredékét tudja megvalósítani. Nem kétséges, hogy a Vízöntő írója már jóval előbb készen volt, mint a könyve. Emese álmával az író jót gondolt, de egyelőre rossz helyre nyúlt. 1942-ben írt soraiból idézünk: „Korunk mocsarának temérdek dinoszauruszai és brontoszauruszai eltaposnának, fölfalnának, mert az Eszme hatalmából többé szabadulni nem tudok, s elfogadni, vagy csak tűrni is ezt a realitást: számomra képtelenség." (Kiemelés tőlem.) Hogy az „Eszme" tartalma közben hogyan gazdagodott, sőt módosult, szintén ő maga közli velünk, ugyanebben az esz-