„Múltunk építőkövei...” - Tanulmánykötet (Székesfehérvár, 2001)
ZSOLDOS ATTILA: „IGAZ SZOLGÁLATTAL SZERZETT BIRTOK"
IV. László király egyik 1273. évi oklevelére hivatkozom. Ennek szövege előadja ugyanis, hogy V. István király összekülönbözvén egyik hívével, Chete fia Aladárral, elkobozta tőle azokat a birtokokat, amelyeket még ifjabb királyként korábban neki adományozott. 1273-ban Aladár azzal a kéréssel fordult IV. Lászlóhoz, hogy adja vissza neki a birtokokat, amit az uralkodó meg is tett, részint Aladár hűségére hivatkozva, részint azért, mert - így az oklevél - „miként a teljesített és véghezvitt szolgálatok nem lehetnek meg nem történtek, úgy az érdemes szolgálatokért egyszer már megtett adományokat sem szabad visszavonni" ( sicut servicia exhibita et inpensa non facta esse non possunt, sic et donaciones pro meritoriis serviciis semel facte non debent revocari ). ;í Ez a megfogalmazás olyan elvi igényű nyilatkozatot tartalmaz, mely méltán tekinthető az Aranybulla 17. cikkelyében foglaltak pontos párhuzamának. Az Aranybulla ezen cikkelye két olyan kérdést vet fel, amelyek minden részletre kiterjedő taglalása messze meghaladja jelen előadás szűkre szabott kereteit. Vázlatos áttekintésük mégsem lesz talán minden haszon nélkül való, ha másért nem, hát azért, mert az előadás szükségképpeni fogyatékosságai remélhetőleg további kutatásokra ösztönöznek majd az érintett témákban. Az említett kérdések egyike a már megtett adományok viszzavonására, a másik pedig az „igaz szolgálat" ( servicium iustum) fogalmának mibenlétére vonatkozik. Amint az köztudomású, a középkori magyar jogban a királyi birtokadomány nem létesített hűbéri köteléket az uralkodó és a megadományozott között. Az adományt a már megtett szolgálat viszonzásának (recompensatio) tekintették, mely általában tételesen meghatározott kötelezettségeket nem rótt az adományosra. Nem volt ugyan ismeretlen a feltételes adomány intézménye sem - kiváltképp IV. Béla próbálkozott alkalmazásával' - ennek érvényesülése azonban viszonylag szűk korlátok között maradt, s a legkevésbé sem volt képes átformálni az addigi gyakorlatot. Az egyszer már eladományozott birtok ilyeténképpen megmaradt az adományos, illetve - az oklevelek gyakori formulájával élve - „örökösei és örökösei utódai" ( heredes heredumque suorum successores) kezén. Adománya megtételével az uralkodó, hacsak utóbb a királyi kézre háramlás valamely esete be nem következett, elvileg végleg lemondott a kérdéses birtokról, s az adomány egyszerű visszavétele a jelek szerint nem volt szokásban. Erre vall mindenesetre, hogy Kálmán király ezen kézenfekvő, ám meglehetősen durva megoldás helyett azok körének szűkítésével próbálta megnövelni a királyi joghoz tartozó birtokok számát, akik örökösként igényt formálhattak elhalt rokonuk uralkodói adományából eredő birtokaikra. 0 Kálmán törvényének rendelkezésénél is egyértelműbb bizonysággal e tekintetben III. István azon, 1171. évi oklevele szolgál, mely egy birtokvita alkalmával leszögezi: „méltatlan dolog királyi adományt visszavenni" ( regium datum non esse dignum auferri)/ ' Méltatlan talán, mindazonáltal mégsem lehetetlen. IV. Béla hitvesének, Mária királynénak egyik oklevele arra enged következtetni, hogy valójában az uralkodó - mint az oklevél írja - „ésszerű ok" ( causa racionabilis) fennállása esetén igenis visszavonhatta korábbi adományát, 7 s forrásainkban viszonylagos gyakorisággal ta75
