„Múltunk építőkövei...” - Tanulmánykötet (Székesfehérvár, 2001)

ZSOLDOS ATTILA: ISPÁN ÉS VITÉZ

Ebből aztán egyértelműen megállapítható - ami egyébiránt eleve feltehető volt -, hog)

7 az a társadalmi réteg, amelynek tagjait Szent István korában „ispán"-nak nevezték, a korai Árpád-kor nemességének elődjeként azonosítható. Akár tisztségnévként használták Szent István törvényei az „ispán" szót, akár az említett társadalmi réteg tagjaira vonatkoztatták, a kifejezés kétségkívül a körmagyar társadalmának ugyanazon csoportjára vonatkozott. Merőben más a helyzet a miles - eredeti jelentése szerint 'katona, harcos' - esetében. Ha ugyanis abból a feltételezésből kiindulva kísérelnénk meg a törvények miles-fogalmát értelmezni, hogy az minden esetben ugyanabban a jelentésben szerepel, az eredmény feloldhatatlan ellentmondás lenne, melynek lényegét az alábbi két cikkely szemlélteti. Ezek egyikében azt olvashatjuk, hogy „mindegyik úrnak legyen meg a maga milese, és senki se beszélje rá valamelyik miiest, hogy régi urát elhagyja, és hozzájöjjön, ebből ugyanis civakodás támad."

15 A másik szövege így hangzik: „ha valakinek a milese vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek milese vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, előkelőink gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedő tíz tinót fizessen."

116 A két cikkely jól felismerhetően ugyanarra a helyzetre vonatkozik, jelesül arra az esetre, ha a valakinek a szolgálatában álló miles egyoldalúan megszakítja ezt a bizonyos szolgálati kapcsolatot. Az idézett törvényhelyek közötti azonosságok ebben ki is merülnek, szenteljünk tehát némi figyelmet a különbségeknek. Nyilvánvaló mindenekelőtt, hogy esetünkben a szolgálat két, egymástól alapvetően eltérő formájával állunk szemben. Az elsőként idézett cikkelyben a miiest „rábeszélik" (suadere) arra, hogy régi urát „elhagyja" (deserere), amit a törvényhozó ugyan helytelenít, ám semmi nyoma annak, hogy a miles ne tehetné ezt mégis meg, annak pedig, hogy ilyesmi valóban meg is történt, legjobb bizonysága éppen maga a törvény, amelyre nyilván nem lett volna szükség, ha az abban leírt helyzet nem fordult volna elő. A másik cikkelyben viszont a miles „máshoz szökik" (ad alium fugerit), ami egyértelműen arra vall, hogy távozása - bármely más szemponttól függetlenül - eleve jogszerűtlen cselekedetnek számít. A szolgálati viszony megszakításának kétféle értelmezése hátterében aligha állhatott más, mint a jogállások különbözősége: míg az első törvényben szereplő miles olyan szabad ember lehetett, aki ugyan másnál szolgál, ám ez. a szolgálat nem érinti személyes szabadságát, s így elvben jogában áll a szolgálattal felhagyni, a másodikban említett miles ellenben bizonnyal szolga volt, aki sem szolgálatát nem hagyhatja el önkényesen, sem urát nem választhatja meg szabadon, s távozása ezért számított szökésnek. Ezen értelmezés helyessége mellett további érvek is felhozhatók. A régi urát a rábeszélésnek engedve elhagyó milesszel foglalkozó törvénynek ugyanis pontos párhuzamát találjuk István törvényeinek soron következő cikkelyében, mely szerint: „Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az ő szolgálatát."^ A két cikkely mintegy kiegészíti egymást: a milesre vonatkozó elárulja, hogy miért nem kívánatos a szolgálat ok nélkül való megszakítása - mert abból „civakodás támad" (litigium habet inicium)- , a hospest