„Múltunk építőkövei...” - Tanulmánykötet (Székesfehérvár, 2001)
SZEMÁN ATTILA: BÁNYAPÉNZEK, RÉZ VÁLTÓPÉNZEK, SZÜKSÉGPÉNZEK A XVII. SZÁZAD MÁSODIK FELÉTŐL A XVIII. SZÁZAD ELEJÉIG
a bányaüzem szolgálatában álló erdőkerülőt, favágót és szénégetőt is, vagyis minden munkást, aki az üzemhez tartozott. Fontos szempont a bányapénz-kibocsátás szükségességét tekintve, hogy csak bizonyos munkáslétszám felett - legalább nyolcvan-száz, vagy annál több - volt érdemes és kifizetődő veretesük és használatuk. Ez egyben magyarázatul szolgál arra is, hogy a XVI. század előtt, a kisebb bányavállalkozások korában miért nem használták őket. A legrégibb időktől fogva a bányászati termelés egyik tehertétele volt, hogy a bányák többnyire a lakott területektől távol, nehezen megközelíthető vidékeken helyezkedtek el. Egy bánya nyitásához ugyanis elsősorban megfelelő lelőhelyek kellenek, és ezeket a geológiai lehetőségek szabják meg, nem pedig a településhálózat. A termelés megindításának első lépéseként azonban el kellett látni a dolgozókat a létfenntartáshoz szükséges cikkekkel és munkaeszközökkel. A kereslet-kínálat törvényét figyelembe véve természetes, hogy amennyiben a munkások ellátását a bányavállalkozó másra hagyta, úgy ezzel együtt nyeresége nagy részét is elveszítette, ami alkalmasint egész vállalkozását is deficitessé tehette. így a legkézenfekvőbb megoldás az lett, hogy a bányavállalkozó az ellátás feladatát is magára vállalta. F>deke volt, hogy minél olcsóbban lássa el munkásait, hiszen ily módon fizetésüket is alacsonyabban tarthatta. Ez a helyzet azonban minden tetszetőssége mellett is magában hordozta a munkásokkal szembeni visszaélés lehetőségét. Ha ugyanis egyetlen helyen tudták a számukra szükséges dolgokat beszerezni, akkor ez a hely monopolhelyzetbe került, és a lehetőségek határáig tetszőleges felárral dolgozhatott. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy az esetenkénti visszaélések egyidősek ezzel a megoldással. Ahhoz azonban, hogy a munkaadó az itt vázolt hátrányos helyzetet rá tudja kényszeríteni a bányamunkásra, szükség volt arra, hogy meg tudja akadályozni a munkás szökését. Hazai forrásokból tudjuk, hogy próbálkoztak - a feudális viszonyoknak megfelelően - egyszerű erőszakkal, azaz gazdaságon kívüli kényszerrel. A sikeres, már kapitalistának nevezhető megoldás a bányapénz volt, amely a gazdasági kényszert biztosította. Ez az út a bányapénz kiadásának engedélyezése után még legális is volt, míg a személyében nem függő bányamunkás (bérmunkás) erőszakkal történő visszatartása már a feudális keretek közt is jogilag támadható volt. (Persze erre elsősorban nem magának a bányamunkásnak, hanem inkább a rivális bányabérlőnek, vagy földesúrnak nyílt lehetősége.) Úgy tűnik tehát, hogy a munkás bányához, vagyis munkaadóhoz való kötésének legbiztosabb eszköze a bányapénz volt. Amennyiben ugyanis a munkás bérét bányapénzben kapta meg, amit csak az adott élelmiszer lerakatnál használhatott fel, nem volt gazdasági alapja a munkahely-változtatáshoz. A XVI. század közepétől, 1548-tól ismerjük egyelőre a bányapénzeket. A numizmatikában a korábban hibásan Csehországhoz számolóbárcaként besorolt darabokat levéltári adatok alapján lehetett végül magyarországi, közelebbről
