Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A MILLENNIUMTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG - VII. A millenniumi ünnepségek. Székesfehérvár a századforduló éveiben 1896-1904

S fölverte ajka érc-szavával A riadó mélységeket. Ég s föld, a táj dús völgye, halma, Erdők, mezők és nádasok, Mind az ő tündér-birodalma; A lomb, a mint lombbal susog, Sok-hangú füttye száz madárnak, A szél, mely úgy zeng, mint a húr, Hangok, színek, sugarak, árnyak Felettük ő korlátlan úr. Hányszor bejárta méla lelke A déli tájak völgyeit; A szöghajú, sudár Etelke, Mint kelő hajnal várta itt. Az ég szülötte, nem a földé; Gyöngy perg, a merre áthalad, S a költő álmait betölté E rózsás ködből szőtt alak... Édes sebét titkolva hordta; De volt egy még fájóbb sebe, A honfibú lelkét gyakorta Sötét felhővel vonta be. A múltba visszatért a sóhaj, Oh, hol a régi hős erény? Csak tengve él a pusztuló faj, A hon véráztatott terén. Mint árva gerle, búgva nyögte Szíve a fájó bús panaszt. A szebb idő elmúlt örökre, Szegény költő, ne zengd te azt... De csalta őt csodás igézet, De vonta őt a büszke múlt, S a mint a mély homályba nézett, A sűrű ködfátyol lehullt.