Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A MILLENNIUMTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG - VII. A millenniumi ünnepségek. Székesfehérvár a századforduló éveiben 1896-1904

A vén cigánynak nyűtt vonója Felsírt a tépett húrokon. Van-é még veszteni valója? Az, amiért élt, puszta rom. Lejárt a nap, már itt az este, Minden kihalt, komor, setét, S remény nélkül, kétségbeesve Hajtá le megfáradt fejét... Oh költő, bár sírját megásták, A nemzet mégse volt halott, Megzendült, mint buzgó imádság, Százezrek ajkán, Szózatod. A feltámadás hymnusában Mily fenn szárnyalt, hallottad-e, A sok nehéz haláltusában Megedzett nép erős hite?! Költő, ha fenn a fényhazából Áldó szemed alátekint, Nézd, ez a föld, mely éltet, ápol, Magyar föld még, s szabad megint. A szorgalom kitárja kincsét, Munkában ég a férfi-kar, S küzdelminek, bár vége nincs még, Megtörve nincsen a magyar. Láng-lelked égő honszerelmét Öntsd át belénk te hű, te nagy. Kaján bosszú ne szítson elmét, S szívünk' ne kérgesítse fagy. A belviszály vad, éhes ölyve Hazám, ne tépje kebledet. Oh véreim, egymást gyűlölve Szeretni a hont sem lehet! De téged,«hangok nagy tanarja», Ki hozzánk láng-nyelven beszélsz, Nem nyelhet el az idők árja,