Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A KIEGYEZÉSTŐL A MILLENNIUMIG - VI. A modern Székesfehérvár megteremtésének folyamata 1870-1896

viselőit akik 873 taggal részt vettek a körmeneten, és megkoszorúzták Székesfehérvár büszkeségét, a Vörösmarty szobrot; a szakszerű tárgyalásokat pedig táncmulatság zárta be. A hazafias érzés elementáris erővel nyilatkozott meg, midőn Tóth Artúr indítványára a közgyűlés az 1879. évi L. tc. 31. §-ának felfüggesztését kérte Kossuth Lajos személyére vonatkozólag a képviselőháztól. A honossági törvény megváltoztatásáról ezt mondotta Tóth Artúr: „Kossuth Lajos ez év végével megszűnnék magyar honpolgár lenni, mely gondolat már magában véve is a legmélyebb fájdalommal tölti el mindazok kebelét, kik éppen a férfiú lánglelkű műveiből, aranytiszta, önzetlen jelleméből merítik az erőt hazájukat igazán szeretni. Kossuth Lajost honpolgári jogától megfosztani annyit tesz, mint a magyar nemzet egyik örökké ragyogó vezércsillagát könnyelműen a sárba taposni. Emelje föl intő szavát Székesfehérvár, hogy Kossuth Lajos továbbra is magyar honpolgár maradhasson."

58 Az egyhangúlag elhatározott feliratnak nem lett eredménye: Kossuth Lajos hontalan maradt. * Midőn 1889. január 30-án a mayerlingi tragédia bevégződött, Székesfehérvár feliratban fejezte ki az uralkodó előtt részvétét a nagy szerencsétlenség miatt. A felirat - és ez jellemző - rámutat a csapásra, amely Rudolf trónörökös váratlan halálával érte a magyart, és a többi között ezt mondja: „Óriási csapás és megmérhetlen a veszteség, mit a korán elhunyt halála okozott, mert vele nemzetek jövő reménysége, a magyar állam büszkeségét képező fejedelmi sarjadék, s a legnemesebben érző emberi szív szállott sírba. Nehéz a feldúlt atyai kebelhez vigasztaló szavakat találni, nehéz egy szétroncsolt boldogság sírkövénél a vérző atyai szív enyhülésére balzsamot csepegtetni, de ha a részvétben van valami vigasztaló, úgy azon hódolatteljes kijelentéssel járulunk Felséged legmagasabb trónja zsámolyához, miszerint ez ős koronázó város közönsége a fájdalomtelt kebel legmélyebb érzetével vesz részt a sors kérlelhetlen csapásában." Még több igazságot, még inkább jellemző gondolatokat találunk Havranek/ázse/beszédében, mellyel a közgyűlésnek bejelenté a tragédiát. „Ma temetik - úgymond - a király egyetlen fiát, de véle eltemetik Magyarország legfőbb reményét is, ki a felhőkből kibontakozó napként fényt, dicsőséget volt hivatva hozni hazánkra. Immár letűnt a fény, sűrű gyászfátyol takarja el lelki szemeink elől Hazánk jövendő sorsát, s a jövő