Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A MILLENNIUMTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG - VII. A millenniumi ünnepségek. Székesfehérvár a századforduló éveiben 1896-1904

Borítsa hála s hódolat jele, Márvánnyal kell jelölni minden léptét! Ha tesszük, nem is az ő dicsőségét - A magunkét építjük föl vele! A felavató ünnepre Philipp István írt alkalmi költeményt, amelynek gondolatai magasan szárnyalók, nemesek, és csengő-bongó rímekkel ékesítve viszik magukkal lelkünket. A PETŐFI című gyönyörű vers így szól: Mint egykoron az Úr apostoláé, AzŐ tana is ama szeretet, Mely, mint az égi fénynek bűvös árja, E földre hullva, kebelére zárja A büszke bércet s hitvány porszemet. És sok a rög, tövis az Ő útján is, Hűséges társa gyakran a nyomor, De szent a célja, melyért síkra szállá Tanú reá dicső mártírhalála... Méltóbb tanú, mint bármily ércszobor! S miként az Ige mennyei nyomában Szent jelet állít az egész világ, Nagy harcmezőn, szerény kis ház falában Márványban, ércben áldjuk e hazában Hő honszerelmünk nagy apostolát. Petőfi Sándor! Ős mivoltunk lelke! Örök létünknek büszke záloga! Csodás ajkadtól ékesb dél viránya Éled az észak gyászos, zord magánya, Halotti leplén élet bimbaja. Varázsszavadra szárnyat ölt a lelkünk... Ölelkezik a távol múlt s jelen; Oszlik jövőnk titokzatos homálya És századokra nyílik, ím a pálya, Oly biztatón, oly tisztán, fényesen! Csábos lantodnak csendülő hangjára A sivár szívben új tavasz fakad;