Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC ESEMÉNYEI SZÉKESFEHÉRVÁROTT 1848-1849

XI. PEREAT DOMUS AUSTRIACA, VIVAT HUNGÁRIA - VESSZEN AZ OSZTRÁK URALKODÓHÁZ, ÉLJEN MAGYARORSZÁG 1849. ÁPRILIS 24 - JÚLIUS 12 1849. április 24-én tragikus esemény színhelye volt városunk. Ennek emlékét Barsi József őrizte meg, „Utazás ismeretlen állomás felé" című munkájában. Tizenöt ökrös szekér és három kocsi vonult be - erős katonai fedezet alatt - Székesfehérvárra, hozták a magyar foglyokat, kiknek Budán, a vár ostroma miatt nem volt többé maradásuk. Az egyik kocsin gróf Károlyi István és gróf Zelenszky László foglaltak helyet; a másikon gróf Batthyány Lajos és a kísérő csapat kapitánya; a harmadikon egy fiatal hadnagy és a porkoláb a szükséges bilincsekkel. A szekerek mindegyikén két fogoly ült, szemben két szuronyos katona, és a szomorú menet, amelynek Barsi József is tagja volt, április 24-én délután 4-5 óra körül szállott meg a püspöki palotában. „Jövetelünk hírére - olvassuk az emlékiratokban - a lelkes fehérvári honleányok vetekedve küldöttek és hoztak számunkra kitűnő jóízű hideg sült és sütemény neműeket a hozzávaló borokkal. A baj csak az volt, hogy az őrök nem akartak senkit és semmit beereszteni... Az asszonyok legjobban szerettek volna maguk is bemenni kosárhordó cselédjeikkel. Mikor ez kereken megtagadtatott, legalább a tárt ajtók előtt szorongtak, s a cselédeket akarták betuszkolni. Ezt sem engedték meg, s már az is barátság volt, hogy az ételes, italos kosarakat juttathatták ordonanczok közbenjárása mellett hozzánk, s hogy a tágas előteremben várhatták, míg az előbb megvizsgált, azután kiürített és másodszor is vizsgált kosarakat visszakapták. Hangos köszönetünk az ajtón át volt minden, amivel a székesfehérvári hölgyek szívességét meghálálhattuk." Vajon kell-e szebb jellemvonás anyáink hazafias és emberbaráti érzületéről? A szomorú menet, amely bitófa és golyó elé vagy hosszú rabságba vitt, másnap indult el városunkból Veszprém felé, és ekkor már nemcsak a nők, hanem az egész lakosság rokonszenve nyilvánult meg a gyászos karaván iránt, és az ablakokból, kapuk elől, boltajtókból sok élelmiszert dobáltak a kocsikba meg szekerekbe. „Nem jutott ugyan minden szekérnek - írja Barsi -, de a helyett jutott némelyikbe két-három adomány is, mert ez a narancshullatás nem a rendezés műve volt,