Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

VI. Mária Terézia kora Székesfehérvárott 1740-1780

írja Németh Imre a jelentésben: „Ezen katonát is szememmel szótátul fogvást nem láttam." A székesfehérvári katonák közül megszöktek még Töflinger György és Mayerhoffer Jakab. A jelentés záradékában ezt olvashatjuk: „Minthogy ezen specifikált katonák magok hitét, Felséges Asszonyunk anyai szeretetét, úgy engem is nem tekintvén, mindezeket félre rúgván, gyalázatosan desertáltak, ők lássák, mit cselekedtenek: legkisebbnek oka nem vagyok, és az hitnek megszegéséért utolján is lölkük fog adózni." Tudjuk a történelemből, hogy ez a második nemesi fölkelés 1745 szeptember havában már feloszlatni készült. Hiába hivatkozott gróf Esterházy József szeptember 10-én az egész magyar nemzet régi királyhűségére, hiába hangoztatta a magyarok vitézségét, október 2-án már a feloszlás tényét volt kénytelen a hatóságokkal közölni.

19 A Troppauban kelt levelet a vármegyei levéltár megőrizte.

20 Németh Imre kapitány azután a jägerndorfi ütközetből hazavezette a még megmaradt székesfehérvári és Fejér vármegyei katonaságot, amely tettéért a vármegyétől 100 Ft jutalomban részesült. Székesfehérvár inszurrekciója, miként láttuk, közös volt Fejér vármegyének nemesi fölkelésével. Ilyen közösséget egyébként más téren is találhatunk; például abban a panaszos jelentésben, amelyet „a választott fehérvári purgerség" adott be a magistratushoz.

21 Kifogásolják, hogy Dalmata József a. vármegyénél és a városnál egyformán hivatalt visel, ámde a tanács jogtalannak találta a panaszt, mivel „más városoknál is találtatnak vármegyebéli subiectumok, és mivel Fölséges Commissio aporábált és ratificálta." És ez a közösség az inszurrekciót követő években Székesfehérvárnak is olyan sorsot teremtett, mint aminőben a vármegyének volt része. A sok háború által igényelt erős adóztatás, a katonai terhek, majd a zsaroló és brutális katonák egyformán gyötörték a várost és a vármegyét. Mind a ketten fölemelték a tiltakozó szót, de bizony egyformán nyögtek a súlyos teher alatt. És nagyon jellemző, hogy a katonai erőszakoskodást a város sohasem tudta saját erejéből meggátolni, mindig, még a legcsekélyebb dologban is a királyi kamarától kellett közbenjárást kérnie. 1749ben például az egész katonaságot a Belvárosban szállásolták el,

22 holott csak 110 lakható ház volt, a külvárosokban pedig senki sem akart a katonatisztek és a közlegények közül szállást elfogadni. Ezt az egyszerű dolgot is a királyi kamara intézte el.

23 A brutalitásnak legnagyobb fokát abban láthatjuk, hogy 1750. november 23-án a nálunk állomásozó Forgách ezred parancsnoka, Dezső Ferenc alezredes, Vagner Mihály nevű polgárt és mészárost elfogatta, a