Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

IV. A Rákóczi kor eseményei Székesfehérvárott 1703-1711

nossy Lőrinc harmincadost, hogy a kuruc érzelmű nemeseknek minden jószágát foglalja le a kincstár javára, a vármegyének pedig szigorúan elrendeli, hogy ebben a dologban Vánossynak kezére járjon. Heister nagyképűsködése világraszóló diadallá fújta föl Székesfehérvár április 8-i eseményeit, holott az nem volt más, csak egy kis csetepaté. Heister még röpiratot is készíttetett a nagy dicsőségről, és ezt a röpiratot széltében-hosszában terjesztették annak a kornak rikkancsai. Ma már igen ritka ez a közlemény, nálunk Rexa Dezső főlevéltárnok tulajdonában van egy példány, amelyet tanulmányozás céljából átengedett. A négy lapra terjedő, ócska németséggel fogalmazott nyomtatvány címe: Eigentlicher und wahrer Bericht von der Ungarn ... gegen die Rebellen erhaltenen Victorie und der wieder eroberten Stadt Stuhlweissenburg, wodurch das ganze Nieder Ungarn zum vorigen gehorsam glücklich gebracht worden. Im Jahre Christi 1704. A jelentés április 11-i dátummal Székesfehérvárott kelt. Bevezetésében elmondja, hogy április 5-én Győrből Pápa felé indult a császári hadsereg, majd Szentmárton felé vette útját, és Kisbérig (a német szövegben kisbíró) mindenkit meghódított. Április 7-én délután 4 órakor útra keltek és éjjel Mórott tanyáztak, hogy másnap Székesfehérvár felé vegyék útjukat. Ekkor Keresztes tájáról kurucok törtek elő, akiket azonban a császári sereg megfutamított, és - miként a jelentés mondja „mindenfelől jött a nép, hogy kegyelmet kérjen, amit Heister tábornok úr a nagyobb vérontás elkerülése céljából meg is adott. Ez a csaló népség azonban csakhamar szétfutott, és Székesfehérvár alatt a síkságon gyülekezett." Erős színezéssel, túlzott nagyítással mondja el azután a jelentés a székesfehérvári ütközetet, amelyben - szerinte - 5000 kuruc vett részt, míg nekik 700 lovas is elég volt egy-két ágyúval, hogy az egyik szárnyat tönkre verjék. Természetes, hogy ebben osztrák szemfényvesztés irányította az írót, hiszen az volt a cél, hogy az egyébként jelentéktelen csatározásnak hősi rangot, diadalmas sikert adjon a leírás. Megtudjuk még azt is, hogy De Viardt ezredes, De la Fine és báró Krátz alezredesek voltak német részről a csatározás irányítói, míg a város alatt, a Budai kapunál Virmond ezredes foglalt állást két zászlóalj katonasággal, és gróf Windischgrátz alezredes dán csapatját Weyler tüzér ezredes támogatta néhány ágyúval. Most következik azután a legérdekesebb rész, amely erősen túloz: „Mikor látták, hogy minden oldalról körül vannak véve, és a Budai kapunál néhány ágyúlövés megtette a hatását, a kurucok csakhamar ki-