Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

nővérét, Veronát és a szolgálókat erősen megkötözvén, azután a nagyságos apátplébános úrnak, Egyed Antalnak szobájába mentek a zsiványok és kirabolták. Előzőleg azonban egész a vértanúságig megkínozták őt, mire általános feloldozással 27-én esti 7 órakor az Úrban elhunyt/' A rablógyilkosság nagy port vert az egész országban, de a legszigorúbb nyomozás sem tudta a valódi tetteseket kézre keríteni. A megyei törvényszék Egyed Antal egyik nőcselédjének rokonát gyanúsította, hogy a rablókat ő vezette az apátplébánoshoz; hosszabb ideig börtönben is volt az illető, de bizonyíték hiányában szabadlábra kellett helyezni, a rablógyilkosság pedig, amely száz forintért életet oltott ki, örökre földerítetlen maradt. Valószínű, hogy Patkó bandájának tagjaiból kerültek ki a merénylők, mert ez a banda leginkább a plébániákat tisztelte meg látogatásával. Ok követték el például ugyanezen időben a sümegi plébános kirablását, ők támadták meg lakásán Junák István nagyváradi kanonokot is, sok plébánostól pedig levél útján zsaroltak pénzt, bort és élelmiszereket. A vizsgálat alá vont, de később kiszabadult egyén dunaföldvári lakos volt, és a rablógyilkosság némileg jogossá tette Egyed Antal keserű kifakadását, amelyet 1846-ban Raas Mihály plébánoshoz írt elégiájában a rakoncátlan és durva erkölcsű dunaföldvári népről olvasunk: Fecske telet nem utál jobban, s vizet a kilikadt kolomp, Mint én e mivelés nélküli zagyva faját. Erkölcsük darabos, máséhoz nyúlni szokásuk, S a bujaság köztük szétharapózva dulong. A dolgot kerülik, zúgnak, ha fizetni szorítják, Papjok, akarnák ők, ingyeni szolga legyen. Esztendőt szaka a pörnek nincs szünte körükben Kedves az a nap, mely nem hoz elembe panaszt! Egyed Antalt Dunaföldváron temették el, ámbár versében annyi gyűlölettel szól ennek földjéről, hogy még örök álmát sem kívánja ott aludni. Keserűen kiált föl: Mentsen az ég! Nyugtunk földben sem lenne nekünk itt, Arnyomat üldöznék a szilaj árnyak egyig! Amit a költői hajlam írt, azt a nemes szívű emberbarát és jó plébános megcáfolta, mert végrendeletében nemes lélekkel gondoskodott Dunaföldvárról.