Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

Úgy a megszorult szívek, ha sírhatnak, Úgy tetszik, sírással megvigasztaltatnak. Ha nem közölhetik fáj dalmit másokkal, De mégis enyhítik könnyhullatásokkal, Mintha cseppjeivel siralmas szemeknek Kihullana mérge gyötrődött szíveknek. Már minden bánatot érhet vigasztalás, Ha a sírás közben vigasztal a sírás. Szerzetesi életének boldogságát, az önmagába vonult és a világ örömeiről lemondott lélek csendes békéjét egyik gyönyörű versében énekli meg, és meggyőző erővel mondja: Úgy vágyódtam vissza klastrom küszöbéhez, Mint csecsemős gyermek anyja emlőjéhez. Egy másik versében a pálos rend feloszlatásakor érzett borongós, kesergő hangulatot festi, és a lélek igaz fájdalmával kiált fel: Jaj! Mely rettentő szó szaggatja szívemet! Tehát elpusztulni lássam szerzetemet? Hattyúfejér köntösömet, Ártatlant jegyző szívemet Gyásszal kell váltanom, Óh! szörnyű fájdalom! De a legnagyobb érzésnek abban a versben ad költői kifejezést, amelynek címe: Midőn könnyhullatási között a paulinus szerzetesnek fejér ruháiból kivetkezve s fekete világi papruhát fölvenné. 3. szeptember 1786. - A szárnyaszegett lélek vergődésével mondja költeményében: Keserves szívemnek fojtom panaszait, Nem merem fennszóval hallatni jajait. Reszketek, ájulok, könnyeim erednek; Nem szabad mondanom, hogy fáj, pedig vernek. Édes szerzetemet már elpusztították, Szép klastromainkat feldúlták, rablották. Szerzetes társaim mind kikergettettek, S mint farkastól ijedt juhok, elszéledtek. Afrikából végig Európán jöhetsz,