Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

ÁNYOS PÁL HAMVAI A RENDTAGOK KÖZÉ LETÉVE, ÉS AZOK HAMVAIVAL EGYESÜLVE, A SZENTÉLY ALATTI FÜLKÉK EGYIKÉBEN NYUGSZANAK. Halálának századik évfordulóján a veszprémi főgimnázium mozgalmat indított, hogy Ányos Pál porló hamvait a város által felajánlott díszsírhelyre szállítva, a költő nevéhez méltó emléket állítsanak a temetőben, és emléktáblával jelölték meg esztergári szülőházát. A piarista tanárok saját hazafias lelkesedésükön kívül talán nagynevű rendtársuktól, Csaplár Benedektől is merítettek buzdítást, mert ez a magyar piarista egy emberöltőn keresztül úgyszólván egymaga ápolta Ányos emlékét, írásban és beszédben. Az ő kérésére mintázta Holló Barnabás azt a reliefképet, mely a két pálos költőt, Virág Benedeket és Ányos Pált ábrázolja. Virág íróasztalánál ül, Ányos munkáinak olvasásába mélyed, mialatt a félig nyitott ajtóban megjelenik előtte a meghalt költőnek testet öltött szelleme. Vajon lehetett volna-e több poézissal érzékiteni Virág költeményét, amelyet egész terjedelmében közöltünk, és amely Ányos emlékének szólt? Az agyagmintát Csaplár bronzba akarta öntetni, azonban minden törekvése, minden jóakarata megtörött a társadalom közönyén. A veszprémi piaristák kegyeletes szándéka sem valósulhatott meg úgy, mint ahogy eredetileg tervezték, mert az idő romboló ereje még egy porszemet sem hagyott meg számukra Ányos Pál hamvaiból. Kroll Rudolf piarista tanár az Ányos ünnepély leírásában hiteles levéllel közli az okot, amely váratlanul más irányban valósította meg a veszprémi főgimnázium és vele együtt a veszprémi társadalom kegyeletes szándékát, így szól az oklevél: „Alulírott, a Veszprémi Közlöny felhívására hivatalosan kijelentem, hogy folyó hó 20-án három rendtársunkkal sírboltunkba lementem, hogy az 1784. évben elhunyt és sírboltunkban letett Ányos Pál - Remete Szent Pál szerzetbéli áldozár - hamvaira vonatkozólag legalább is valószínű tudomást szerezzek. Felbontottam tehát a templomunk szentélye alatt levő 1784ik évben elhunytaknak két befalazott fülkéjét, azon reményben, hogy egyik vagy másikban találni fogok valamely ismertető jelt, szerzetesi öltönydarab, stóla vagy karing maradványát, melyről a hamvak azonosságáról felvilágosítást vagy meggyőződést nyerhetek. Azonban minden reménységem meghiúsult, mert a száz évek előtt sírboltunkba letett elhunytaknak csak poraira s néhány csontdarabjaira találtam, minden jelentékeny ismertetőjel nélkül. Az egyik fülkében volt ugyan egy selyemkelméhez hasonló, mintegy te-