Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)
17. Székesfehérvár bukása 1543
17. SZÉKESFEHÉRVÁR BUKÁSA 1543-BAN Ezen szomorú eseménynek leírásában az egykorú magyar történetírók közül Istvánffy, Stella és Verancsics latin munkái, a törökök közül pedig Thury József fordításában Szinán csausz, Dselálzáde Musztafa, Lufti pasa és Katib Mohamed Zaim történeti följegyzései állnak rendelkezésemre. Mindegyiket áttanulmányoztam és az egyik tévedéseit, hibáit a másik adataival igyekeztem kijavítani, hogy egységes képben, minden oldalról megvilágítva álljon előttünk az a szomorú esemény, amely egy évi megszakítással 145 esztendeig tartó szolgaságba döntötte városunkat. A kétféle forrás alapján konstatálhatom, hogy a magyar írók latin művei mondják el Székesfehérvár bukásának történetét, legföljebb az idő és a sorrend adatai tévesek. A török írók viszont egyoldalúak: a törököket égig magasztalják, a magyarokat pedig ocsmány szavakkal illetik. A hódító Szolimánt, aki Székesfehérvár falai alá érkezett, rendesen ilyen szavakkal emlegeti a három török író: a föld szívének padisahja, világvédő padisah, boldogságos udvar vezetője, aki a csillagok számával vetekedő hadseregnek, a győzelmes vitézeknek és a bálványimádókat vadászó oroszlánoknak rettenthetetlen királya. A magyarokról és a székesfehérvári őrségről viszont állandóan így szólanak: alávaló gyaurok, sátán átkozott hada, pokolra való kutyák, bezárkózott harapós kutyák, pokol tüzére valók. És, hogy a diadal, amelyet Székesfehérvár elfoglalásával arattak, még nagyobb legyen, határtalan túlzással írják le a bevett várnak erősségét. Dselálzáde Musztafa pédául ezt írja: „A nevezett vár bástyái a hetedik égbe nyúltak és a fiastyúkkai érintkeztek, tornyai pedig Saturnusnál végződtek, szóval páratlan építésű szilárd és erős vár. Minden oldalát víz veszi körül, melynek feneke a Hal csillagzatánál végződik. A belső vár falának kerülete olyan, mint az égé, magasan fölmeredő bástyái az égbe néznek, templomai nagyok, zárdái az égboltig érnek, magas palotái a levegőbe felnyúlnak, tornyai az ég csúcsát érintik." A török írók szertelen nagyításának még egy példáját említem. Szinán csausz mondja, hogy a vár bevételére közeledő hadsereg Székesfehérvár környékén több magyart elfogott. A támadás hevében Ali Sáh nevű török „a saját lándzsáját oly nagy erővel hajította a gyaurra, hogy ámbár az előre tartotta pajzsát, a lándzsa a pajzson áthatolva, combjába ment s azon is áthatolva, a nyeregbe fúródott." De mindezen nagyítások dacára is rendkívül érdekesek ezen török mun-
