Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)
17. Székesfehérvár bukása 1543
kák, amelyeket előttem még senki sem használt föl székesfehérvári események megírásában. Tudjuk a történelemből, hogy a mohácsi veszedelem győzője, Szolimán, 1543-ban már hatodszor indult leigázó útjára, hogy a Dráva-melléki és Dunántúli várak elfoglalásával Buda birtokának szilárd alapot adjon. Ez az év volt: Vapló, Pécs, Siklós, Pécsvárad, Szekszárd, Ozora, Dombó, Simontornya, Palota, Tata és Esztergom bukásával együtt Székesfehérvárnak is szomorú esztendeje. Szolimán Esztergom, vagy a török írók szerint, Usztorgun megvívása után indult Székesfehérvár, törökül Üsztüri-Belgirád ellen, hova a magyar források 13án, török följegyzések augusztus 20-ára teszik megérkezését. Valószínűbbnek látszik ez az utóbbi dátum, mert Szulejmán naplójából tudjuk, hogy csak 16-án indult el Esztergom alól. A magyar írók talán abból meríthették téves adatukat, hogy portyázó török csapat már előbb is oda jutott Székesfehérvárhoz, és talán ezt tekintették a hódító sereg zömének. Ferdinánd király a védő sereget későn küldötte Székesfehérvárra, vagyis akkor, midőn a török már körülzárta azt. Előzőleg juttatott ugyan némi őrséget városunk falai közé, hol a szomszéd falvakból összegyűjtött hajdúk tartózkodtak, azonban maga a kijelölt várparancsnok, Varkocs, már oly későn vette a király parancsát, hogy csupán álutakon, sok veszedelem között tudott 50 lovasával a várba bejutni. A körülzáró katonaság a Sóstónál ütött tábort, és augusztus 23-án helyezkedett csatarendbe. Szinán csausz bőséges leírása és a magyar források megegyeznek abban, hogy a török katonaság a mai Rácváros felől támadott. Szinán csausz munkája alapján azt is megállapíthatjuk, hogy a Rácváros keleti részén az anatóliai hadtest és a janicsárok fele, a Rácváros nyugati oldalán pedig a ruméliai hadtest és a janicsárok másik fele állott. Utóbbiak a bal, előbbiek a jobb szárnyat alkották. A török katonaság számát 40000-re tehetjük, míg a várőrség 800-900 emberből állott, habár számát a török írók 5000-re teszik. A török források szerint a két szárnyon Mohamed és Khoszrev pasák voltak a parancsnokok. Ez alatt Varkocs hadi tanácskozásra hívta össze a vár őrségét és Székesfehérvár elöljáróit. A tanácskozás arra irányult, vajon nem kellene-e külvárosok épületeinek fölgyújtása után az egész haderőt a várban egyesíteni? Szigethy Tamás, városbíró és a polgárság, úgyszintén egy része a katonaságnak szót emelt a tervezés ellen. Istvánffy említi, a polgárok nem akarták, hogy a templomokban és épületekben gazdag, a várral majdnem egyenlő nagyságú külvárosok elpusztuljanak. Megerősítették tehát a külvárosokat, magában a várban pedig a bazilika és a tőle nem messze fekvő Szent Ferenc rendi templom között, amely már a várfallal volt határos, erődöt építettek. De a törökök sem maradtak hátra az ostromműveletek előkészítésében. A Szent Borbála kápolnát, amelynek helyéről már szólottunk, erőddé alakítván, onnan lődözték a várbelieket. Istvánffy említi, a mieink közül senki sem maradhatott a bástyán anélkül, hogy két-három golyót ne lőttek volna rá. Emellett a Sóstóról mindennap hatszáz kocsival hordatott fát,
