Toronyi Németh István: Szombathely ünnepe 1947. szeptember 7-8. (Szombathely, 1947)
„Egy öreg, 80 esztendős nyugdíjas világi tanár, akivel az élet értelméről beszélgettem, azt mondta: „Három súlyos szerencsétlenség ért az életben. Mindegyik ellen zúgolódtam, de most, évtizedek múltán látom, hogy az Isten javamat akarta velük. Én mondom, aki féllábbal már a sírban vagyok: tessék mondani az embereknek, soha ne zúgolódjanak, mert amit ma nem értenek meg, azt egy-két évtized alatt, vagy ha itt nem, odaát biztosan meg fogják érteni." Ha keresem a borzalmas szerencsétlenség okát, amely a szombathelyi egyházmegye szívét és büszkeségét, a székesegyházat érte: a sok megértett ok között szerepel az, hogy újjáépítése során olyan értékek csíholódtak ki a lelkekből, amelyeket ép székesegyház mellett száz népmisszió és igehirdetés sem csiholt volna ki. Akik a munkában résztvettek, azok meglátták azt, hogy a templomépítés nem kalkulációval történt. Én ezelőtt is tudtam, hogy a templomok soha sem bugyellárisból, hanem emberi szívekből épülnek meg. Kezdtem én is olyan templomépítést, ahol egy penészes szalmaszálam sem volt, de a templom megépült, mert az emberek melléje állottak és szegénységük mellett az Isten ügyét a maguk ügyévé tették, A verejtékes munkás meglátja ilyenkor a szellemi vezérkar értékét. A munkás dicséretet érdemel lelkiismeretes teljesítményéért. De szükség van a szellemi munkások vezető tevékenységére is, mindenekfelett pedig az Isten áldására. Hasztalan az ember íparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Ha megértjük a fizikai munkás fáradságának tiszteletreméltó értékét, ha megértjük a szellemi munkának is az értékét; ha a kegyelem munkáját is betudjuk a magunk munkájába; s ha mindezt elértük ennél az építésnél: akkor elhalkul az esetleges zúgolódás, és a szerencsétlenség után is beleillett ebbe az összeomlott, de megújult templomba a „Téged Isten dicsérünk", mert igazságokat láttunk meg, amiket a mindennapi élet eltakar. A százezres ottawai Mária-kongresszusnak volt egy érdekes pontja. Öt 13 esztendős kislány, — mind 13 éves, mert ötös ikrek —• a lourdesí éneket énekelték: „Ave, Ave, Ave Maria! Én nem az ikreket, hanem a sarokban ülő édesanyjuknak átszellemült arcát néztem. Ahogy én olvastam az arcáról, ez az asszony azt a gondolatot forgatta a lelkében: Isten az én szívem alatt egyszerre öt életet keltett a világra, hogy most egy Máriakongresszuson, az egész Kanada színe előtt dicsérjék a Szűzanyát. Valami ilyen érzése lehet ennek a tiszteletreméltó munkásseregnek, mikor a templomépítés befejezése után, a kezük munkájának ölén bemutatják a legszentebb áldozatot. Mikor megemlékeztem a szentmisében élőkről és holtakról, valamenynyiük munkája színhelyén rátettem az áldozati tányérkára 25
