Széchényi Miklós: A Szent György vértanúról nevezett Jaáki Apátság története (Budapest, 1901)
xiv. század elején szomorú napok virradtak a jaáki monostor jámbor lakóira. * Hazánkat a 111. Endre korai halálával bekövetkezett határvillongások válságos helyzetbe sodorták. Mint egykorú emlékeink keseregnek, az országban «a boldogság nyomorrá változott, a dicsőség aljasságra. Pogányok dúlták a hont, a melynek lakói megfogyatkozának; némák lettek a városok, falvak, mert lakosaikat kipusztitották, rabszijra fűzték. Magyarország fényes dicsőségéből siralmas állapotba hanyatlott. A gazdagok elszegényedtek, a nemesek elparasztosodtak nyomorúságukban, a folytonos fosztogatások miatt az igavonó állatok megfogyatkozván, az emberek húzták a szekereket».1 Azok között a lázongó, országháboritó, garázda főurak között, a kiknek viselkedése az országot ide juttatta, a leghatalmasabbak és egyúttal leggonoszabbak, az ország délnyugati részén a Németujváriak voltak. Nem volt bűn, a mitől visszariadtak volna, lett légyen az templomfosztogatás, vagy utonállás. Telhetetlenek, kegyetlenek, megbizhatlanok és irgalmat nem ismerők voltak úgy a jóbarát, mint az ellenség iránt. Hol a szomszédos Ausztriában és Stájerországban okoztak pusztításaikkal rettegést és nyomort, hol ezek lakosaival szövetkeztek saját hazájuk és királyuk ellen.2 Ezek a Németujváriak uralták az egész Dunántúlt, Soprontól le a Száváig. Nemcsak uralták, hanem folytonosan szipolyozták, zsarolták, fosztogatták. És ha valaki nem akart még nagyobb bajba keveredni, még nem is panaszkodhatott ellenük, akár püspök, akár káptalan, akár nemes, akár szegény pór volt az illető. A jaáki konvent sem óvhatta meg magát az általános romlástól. Azok a vaskarmok, melyek az egész vidéket fogva tartották, lassankint a monostor életerejét is elfojtották. Falai közül elköltözött a bőség, a jólét, és a nélkülözés, a szükség ütött bennük tanyát. Az istenitisztelet egykori fénye elhalaványodott, a szerzetesek száma megfogyatkozott, s az apát aggodalommal látta bekövetkezni a vigasztalan jövőt. Már nemcsak egy és más szükséges dolgot nem volt képes a vezetése alatt álló rendtagok részére beszerezni, hanem a mindennapi élelemben is hiányt szenvedtek. 1 Szilágyi: A magyar nemzet története III. 34. — 2 U. ott. III. 34—36.
