Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
A SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS TÖRTÉNETE - Egy kórus születése
SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS ezekkel a munkát. Ez a létszám ilyen tanításhoz már majdnem a maximum. Fő elv A hangképzésnél és ennek a tanításánál a vezérgondolat ez: először is lefaragni arról a hangról, ami abból a gyerektorokból kijön, minden nyerseséget, erőlködést, kiabálást, nyápicságot, nyálkásságot és alaktalanságot, hogy csak az üdesége, érdessége, csengése és hamvassága maradjon meg. Utána azután lehet hangterjedelemben növelni. Először a negatív munka, mint ahogy a szobrász lefejti a tömböt, azután a pozitív: egyrészt csiszolni, de főleg srófolni és hangolni a húrokat felfelé. De mi következik az első negatív munkából? Ha pl. annak a 20 kis csöppségnek a materiális hangját le tudnám fizikailag mérni súlyban, erősségben a kezelés előtt, és mondjuk 2 kg-ot nyomna, akkor egy hónapi fárasztó munka után már csak a tizedrésze maradna, mert a többit, mint alaktalan anyagot — az ordítozást stb. (ezt a rákfenéjét a magyar gyerek és magyar ember éneklésének) - lefejtettem róla. Nem baj, megmarad a csiszolható márvány, ez többet ér, mint az alaktalan nagy kőtömeg! Tanulság: ha szép éneket akarunk, és szép éneklésre akarjuk tanítani a gyermeket, ne követeljük, hogy az erőben is érvényesüljön, hogy mutasson, hogy „hangozzék”. Ez csak egy sokkal későbbi stációnak, fáradozásnak és érésnek lehet a gyümölcse. Első lépés Ezt szem előtt tartva hozzákezdünk ehhez a kőfejtő munkához. A lélegzési és egyéb technikát most itt az értekezésben mellőzve, egy adott hangra (e, f g, vagy legfeljebb a) énekeljük legato az a, é, í, ó, ú hangzókat. Az első kísérlet még elég barbárul megy. De mindjárt most kell a legotrombább tömeget lefejteni: az ordítozást, a virtust. A kis nebulókkal meg kell értetni (megmutatja az ember nekik), hogy milyen csúnya az a tele torokból való kiabálás - és milyen a szép ének. (Előéneklem én nekik, amilyen szépen csak tudom, a zongorán lágy akkordokkal kísérve.) A puha gyermeklélek azonnal észreveszi a kettő közt a különbséget és utánozza a szépet is. No, még messze van a széptől! De próbálgatjuk más és más hangon. Most jön egy fontos lépés. Megtanítani a szájat kinyitni - de nem kitátani, és a hangzókat mindig a legértelmesebben kiejteni. A szájat mindig fölfelé és lefelé nyitjuk és nem széliében! Az ajkakat virágszirom módjára kihajlítjuk, kikerekítjük és az összes hangzókat így énekeljük. A nyelvet kanál formájában az alsó fogsorhoz tartjuk. Gherardo della Nottenak, a festőnek van egy bájos éneklő gyermekfeje, azt is megmutatom nekik. Persze most minden egyes pácienst külön is sorra kell venni, hogy mindegyiknél igazgassak valamit, vagy az ajkat, vagy a nyelvet, főleg pedig, hogy a szépen nyitott szájakhoz szoktassam őket, miért is a „paprikás ujjammal” fenyegetem meg, hogy avval nyúlok be a szájukba! Második lépés Ez a gyakorlat - á, é, í, ó ú egy hangon és legato - sokáig tart: hiszen sok időbe kerül, míg mindegyiknél kétszerháromszor külön is megcsinálom. De ez a gyakorlat csak a középső skálában történik: c’-c”. Célja az, hogy az egészen könnyed éneklést és tiszta intonációt megszokják és a kis szépséghibával szemben is érzékeny legyen a fülük. Közben azonban ezt a gyakorlatot mindig művésziesebb módokkal kibővítjük: egészen piano, majd forte (a fortissimót mindig le kell inteni, mert megint előbújik a régi természet, a kiabálás és ordítás) és e kettő kombinációja. így tehát - ezekkel a szépségtényezőkkel mindjárt az elején megismerkednek, azt gyakorolják és tudni is fogják minden nehézség és zökkenő nélkül alkalmazni. (Főleg nehéz és zökkenő szokott lenni a decrescen-66
