Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
A SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS TÖRTÉNETE - Egy kórus születése
SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS dik pontja ugyanis azt kívánja, hogy a gregorián ének a nép használatába átmenjen: mégpedig a néphez hozzátartoznak a nők is. Ebben az esetben nincs előírva, hogy a nők a férfiaktól el legyenek választva, habár ez dicséretes szokás. b) Tisztán női karok énekelhetnek fontos okból és a püspök engedélyében, mint pl. női zárdákban és intézetekben. Ekkor sem szabad azonban a szentélyben vagy a szentély előtt erre a célra felállított pódiumon helyet foglalniok, hanem olyan helyen kell állniok, ahol a nép nem látja őket. c) Vegyeskarok (férfiak és nők) énekelhetnek, de csak úgy, ha a nők a férfiaktól teljesen el vannak választva és ha a püspök megengedi.” A kórus szervezése Werner 1933 őszén - Rómából való hazatérése után hozzáfog a Schola Cantorum Sabariensis szervezéséhez. A visszaemlékezők szerint végigjárta Szombathely valamennyi elemi iskoláját s meghallgatta a — bizonyára az osztálytanítók által javasolt - 10-11 éves fiúkat, s a kiválasztásról ezután döntött. 50-60 fiúval kezdte meg a munkát. Alapvető pedagógiai elve és gyakorlata is volt a szülőkkel való együttműködés. Első lépéseként megkereste a szülőket, tájékoztatta az elképzelésekről, a várható elfoglaltságról. Együttműködött velük a munka minden fázisában. A hiányzókat, betegeket meglátogatta, az apróbbnagyobb fegyelmezetlenségeket a szülőkkel együtt oldotta meg. Nemcsak elméletben, a gyakorlatban is megvalósította a következetességet. Folyamatosan kontrollálta a jelenlétet, a felkészülés minőségét. Közismert: egy kórus összetartása nem könnyű. Nem engedhető meg semmiféle lazítás, mert előbb vagy utóbb szétzilálódik a csoport. Az 1945 után Budapesten szervezett Schola Regia kórusának egyik tagja, László Gábor írta visszaemlékezéseiben a következőket, amellyel jól jellemezhető az a fajta „elszántság”, elkötelezettség, amely Werner ének- és zeneszeretetének sajátja volt.10 „Ha valamelyik gyerek hiányzott, még aznap este elment a Keleti postára, és bedobott egy gumibélyegzős levelezőlapot: Legközelebb ekkor várlak az énekiskolában. Magának is bedobott, hogy ellenőrizze, mikor érkezik meg. Azért járt tőlünk a Keleti Postára, mert onnan hamarabb közvetítették, mint a közeli postaládából.” A bánásmód Werner kitűnő pedagógiai érzékét, következetes munkáját jól jellemzik azok a visszaemlékezések, amelyeket a kórus egykori tagjai fogalmaztak meg. A következőkben ők szólalnak meg:11 Fodor István: „Az egyik összevont próbán történt. Tavasz volt és mi fiúcskák bizony nem fértünk a bőrünkbe. Egymást lökdösve, piszkálva zavartuk a próbát. Lujzi bácsi ránk szólt, de mi nem bírtunk magunkkal. A botrány akkor tört ki, mikor az egyik kórustag papírgalacsinokkal kezdett lövöldözni. Lujzi bácsi nagyon megharagudott ránk, és mindenkit kiküldött a próbáról. Mi akkor megszeppenve kullogtunk le az emeletről az udvarra, de nem mentünk haza. Keményen szidtuk lövöldöző társunkat és csak toporogtunk, mit is tegyünk. Végül bátortalanul, de nagy megbánással a szívünkben kezdtünk visszalopakodni a próbaterembe. Ahogy benéztünk, láttuk, hogy Lujzi bácsi ott van, ráborulva a zongorára. A szégyen és megbánás fojtogatta a torkunkat, hogy egy ilyen embert megbántottunk. Csendben, lábujjhegyen körülálltuk a zongorát. Lujzi bácsi lassan felnézett, nagy szomorúsággal a szemében, és akkor megszólalt közülünk a legbátrabb. »„Lujzi bácsi bocsánatot kérünk, nem akartuk megbántani, és szeretnénk folytatni a próbát.”« Arca lassan felderült és halkan csak annyit mondott, jól van, fiúcskák, akkor folytatjuk. 58
