Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
WERNER EMLÉKEZETE
WERNER EMLEKEZETE régi akarással. Tehát nem fog perbe szállni az Úristennel! A Gondviselés majd megint úgy fogja irányítani lépéseit, hogy még sokat tehessen és más vagy mások számára ismét őrangyal lehessen. Imáiba foglalja és áldja: ATYA” Ez csak részlet a levélből. Bevallom, bármily kedvesen, vigasztalóan írt is, valahogy keveselltem. Mert én nem voltam olyan egyszerű és tiszta, mint a dal. Ódái magasságokba szárnyaltam, az Ég kapui elé vittem fel Égből kapott sebeimet. Újra írtam. Nem csodálkozott. Nyomon követte bennem a lélek vergó'dését és verdesését. Hangja azonban szigorúbb, figyelmeztetőbb lett. Szépen lehozott a földre. „Kedves Katalin Lányom! Hát persze egy levélpapír nem elég alkalmas arra, hogy az ember mindent elmondhasson, amit akar. No, de nem baj. Egy hónap múlva úgyis visszajön Szombathelyre, és akkor élő szóval felkeresheti az Atyát a gyóntatószékben. És ha bár az Atya nagyon nyomorúságos és gyatra eszköz is az Úr Isten kezében, Ó, aki igen nagy művész, evvel az igénytelen szerszámmal is szépen és könnyen fogja felvágni lelkének minden gordiuszi csomóját. Befejezésül még egy szót: Ha a levél végén azt látja aláírva, hogy ATYA, akkor tudnia kell, hogy ez az ATYA - ha nincs is még ősz haja -, már sok lélek gondját viselte és viseli a szívén, furcsábbnál furcsábbakat, de mindegyiket nagy szeretettel, imádsággal és felelősséggel az Úristen előtt, kinek azokról számot kell adnia. De ez az Atya, minél komplikáltabb a lélek, annál egyszerűbben vezeti, és pedig nem úgy, mint az illető lélek szeretné, hanem ahogy az Úristen akarja, és mondja az ATYÁNAK. És ha az Atya sokszor szigorú, és keményen fogja a lelket, annál erősebben tartja. Szeretettel imádkozik Magáért és áldja: ATYA” Uram, Istenem, milyen kemény volt! Ám ez a keménység törékeny lett, ha igazi szenvedéssel került szembe. Azt mondta: a Szenvedés Szent! 16 éves koromban kerültem a kezébe, mint egy örökség. Igen, a kezébe a szó szoros értelmében, kinyújtotta utánam a kezét, és fogott, s nem lehetett neki ellenállni. Lelkem magától futott elébe. Ma is előttem van az első találkozás képe. A püspöki kertben várt rám. Szinte megbénultam a bámulattól. Ó lenne az? Ilyen fiatal? És Atyának kell szólítani? Kodályosan hosszú fekete haja volt és sötétkék szeme. Hosszú, nagy léptekkel sétált mellettem, közben meg-megállt, rám nézett. A föld alá kívántam süllyedni. Ó az, akinek írtam azokat a vég nélküli, zavaros és követelőző leveleket? Jóságos ég, most mit gondolhat rólam? Hiszen mindenestül kitárulkoztam. Akkor is, utólag is tudtam, mindig belém látott. Nem lehetett előtte rejtőzködni.- A testi szépség nem minden - mondta. - A lélek szépségére kell törekedni. Ajánlom Prohászka elmélkedéseit. Stílusa, tartalma egyformán tetszeni fog magának. És kérem, válogassa meg olvasmányait. Leveleiből tudom, Spencert, Nietzschét, Schopenhauert is forgat. Ugyan, mit ért belőle? És miképp kerülnek ilyenfajta könyvek egy zárdanövendék kezébe? Ami pedig a saját dolgait illeti... Illetve a novellákat, melyeket küldött... Megállt, és fürkészően nézett.- Mindig ilyen barokk-stílusban ír?- Barokk-stílusban írok? Mosolygott, és én hirtelen szomorú lettem.- Nem lehetek egyszerre klasszikus. Azt hittem, megbántottam, de nevetett. 126
