Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)

WERNER EMLÉKEZETE

WERNER EMLÉKEZETE- Nem, persze, hogy nem. Ám, ki tudja? Még lehet.

De ahhoz meg kell tanulnia az alázatot. Vagyis, hogy belülről érezzük kicsinységünket. És rendet kell teremteni magunkban. Lelki fegyelem. Összeszedettség. Különben a mondanivaló érthetetlenné, só't értelmetlenné válik, és a zűrzavarban elveszik a szépség.

A nyári vakációban hozzá mentem gyónni. Különös, de a hibáimat jobban szégyelltem, mint a bűneimet.

O, Istenem, milyen kicsi voltam mellette!

Főleg, mióta először láttam misézni. Megrendültem. Mekkora alázattal közeledett az Oltárhoz! Hogyan hajtott térdet! Miképp nem nézett senkire. Soha ilyen átváltoztatást nem láttam. Mert az átváltoztatásnál ő is átváltozott. Már nem ő, mintha nem is ő állna az oltárnál. Jézust látom - ahogy Claudel mondaná. És az Úrfelmutatás.

Amint felsudárodott, felemelkedett Jézus testével. Olyan magasan tartotta az Ostyát, a Kelyhet, hogy szinte hátrahany átlőtt.

Utána mindenki elhitte: Krisztus teste... Krisztus vére... (Évtizedek múltán Máriaremetéről híradás jött: Meg akarsz térni? Menj el Werner Atya miséjére!)

De most még ott voltam gyóntatószékében, a Madonna-kápolna mellett. Elsuttogtam bűneimet, kicsit sírtam is, és ő szintén suttogva, gyöngéden válaszolt. Igen, a gyóntatószékben mindig gyöngéd volt, velem egyedül csak ott volt gyöngéd.

„O, sóval telített nyelv, ó, valóban tengeri szavak...”

Minden szava micsoda példátlan ima.

Tiszteletem és csodálatom egyre nőtt iránta. Észrevette, és szemrehányóan mondta:- Maga bennem bízik, és nem a jó Istenben.

Szeptemberben vissza kellett mennem az intézetbe. Elköszöntem tőle, mindent megköszöntem. És akkor valami különöset mondott.- írhat. Karácsonyig csak egyszer. Rendezze úgy a problémáit, hogy egy levélbe beleférjen. Aztán majd én is válaszolok.

Kezdet kezdetén lehettem a lelki nevelésnek, mert megalázottnak éreztem magamat. Csak egyszer írhatok? Miért?

Egyszer sem írtam. A karácsonyi szünetben nem mentem be gyónni. És fájt a szívem nagyon.

Februárban váratlanul bejött az intézetbe. Ott állt a nagy tanácsteremben és ismerős mosolyával várt rám.- Elfelejtett jelentkezni, azért én jöttem. Tíz percem van mindössze. Addig gyorsan mondja el, van-e valamiféle lelki gondja.

Matrózruhámban olyan voltam, mint egy sarokba szorított gyermek. Alig tudtam megszólalni. Kezét nyújtotta és biztatott.- Csak rajta, rajta. Vegyük ki a gubancot. Miért haragudott rám?

Nem mertem mondani, szégyelltem.

Vagy tíz percen át „gyóntatott”. Úgy kérdezett, hogy önkéntelenül mindent elmondtam. Éreztem, sugárzó szeretettel figyel, tetszik neki a matrózruha, és az, hogy perceken belül visszaszerezte lelkemet. Ésendőségemet megbocsátotta, megerősített, ellátott jó tanácsokkal. És mielőtt elment, megáldott.

A BAZILIKÁBAN LÁTTAM, azon a télen ott voltam a Bazilikában, ahogy felvonul a Kórus: Schola Cantorum Sabariensis. Lehettek vagy százharmincán. Fényárban úszott a templom. Gyönyörűek voltak a piros ruhák. És bennük ártatlan gyerekek, nagyszerű férfiak. És a legvégén előjött O, és megállt szemben az Oltárral. Egyszerű fekete reverendában. Soha nem láttam másképp. A sok piros csak keretet adott a fekete szépségének.

A következő napokban írtam egy dolgozatot. „Csoda a Bazilikában.” Tanáraim kézről kézre adták. Végül elküldtem neki.

Azt hittem, meg sem kapta, mert nem válaszolt. De nyáron, egy alkalommal gyónás után visszatartott, és azt mondta:

127