Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
WERNER EMLÉKEZETE
WERNER EMLEKEZETE FALUSI JÓZSEF, Gellénháza „Luigi bácsiról” írni nem könnyű. Olyan szerény, mondhatni rejtett életet élt, hogy csak véletlenül ellesett pillanatok világítanak nagyságára. Mert nagy volt, szent volt. Aki látta őt elmerülve, arcát tenyerébe rejtve imádkozni, az csak ezt mondhatja. Indulatait, mert voltak, szúrós tekintetével, esetleg ujjának feltartásával legyőzte. Pontossága közismert volt. Szabadidejében a székesegyház valamelyik gyóntatószékében ült. Szívesen mentek hozzá a hívek, különösen a fiatalok. A liturgia végzésében, az éneklésben is kínosan pontos volt és ezt másoktól is megkövetelte. Ritkán láttuk mosolyogni. Nagy tudását sohasem fitogtatta... Hazafisága vagy egyszerűen emberszeretete sugallta, hogy mikor a fronton harcoló katonák részére meleg ruhát gyűjtöttek, egyetlen fejvánkosát és a nem régen ajándékba kapott bundás kesztyűjét gondolkodás nélkül odaadta, mondván, hogy pénze nincs, mást nem tud adni. Tényleg sohasem volt pénze. Odaadta a szegényeknek... DR. GÖNDÖCS LÁSZLÓ, Sitke Máriaremetei „száműzetésében” is szívesen vállalt triduumokat olyan kis faluban is, mint Vásárosmiskén vagy Sitkén. Néhai Turcsányi-Sipos József, akkori miskei plébános szomszédom magnóra is felvette a szentbeszédeit. Nálunk is „szíve egyszerűségéből” szólt a néphez, közvetlen meleg hangon, választékosán, színesen. Már szombathelyi káplán koromban (1937-1941) szívesen olvastam a Szombathelyi Katolikus Tudósítóban az ő kis, többnyire valamelyik egyházi ünnepet előkészítő hangulatos és mindig mély mondanivalóval telített írásait. Valami égies volt egész lényében, könnyedség, derű, ugyanakkor határozottság, komoly elszántság. Az Oltáriszentség vonzotta. A triduum napjaiban is, a fárasztó munka, vacsora után elkérte a kapukulcsot és a templom kulcsát, s éjjel 11-től 12-ig a templomban adorált.” Egy kis faluban, nehéz körülmények között dolgozó, de igencsak szerény képességű lelkipásztori eredményeket felmutatni tudó, paptársának egy lelki beszélgetésben ezt mondotta: „Akit az Isten ibolyának teremtett, az ne akarjon rózsa lenni...” DR. HORVÁTH ISTVÁN, Kenyéri Dr. Werner Alajost mi a régi ismerősök, Lojzinak neveztük, a Központi Papnevelő Intézet hagyománya szerint, és csak nehezen szoktunk rá a később általánossá lett olaszos Luigira. Mély hitű, imádságos lelkületű és nagyon buzgó papnak ismertem mindig, aki azonban a napi életben tudott a történésekben és a beszélgetések folyamán derűs és mosolygós lenni. Igazán olyan lelkületű volt, aki nem a komorságban látja az életszentségre vezető egyetlen utat, hanem a lélek tiszta derűjében, amely nem őrzi féltékenyen magának az örömöt, a vidámságot, hanem kész megosztani az azt igénylő embertársaival. Beszédstílusa élénk, szójárása magyaros, bár itt-ott megérezhető volt rajta, főleg a hangsúlyokban a több nyelv ismerete és használata, de ezt alig lehetett észrevenni nála. Kérdései, de főképpen feleletei szellemesek és tréfás észrevételei csattanósak voltak. HOSSZÚ JÓZSEF, Becsehely Szuggesztív egyéniség volt. Szinte nem lehetett rá oda nem figyelni. Homiletikai órái élményszámba mentek. Nagyfokú szakképzettsége és tudása mellett reám a legnagyobb hatást a páratlan türelmessége tette. Gyengébb zenei hallású társaimmal egyenként képes volt hosszú perceken át gyakoroltatni a szolmizációt, és ugyanazt a hangot 8-10- szer megismételtetni, amíg csak sikerült a „páciensének felmenni a „fá”-ra. 122
