Horváth József - Molnár László (szerk.): Kunc Adolf emlékére. Emlékkönyv Kunc Adolf premontrei prépost születésének 150. évfordulója alkalmából (Szombathely, 1993)

ELŐADÁSOK - Pedagógia, oktatástörténet Jáki László: Körkép az 1890-es évek oktatásügyéről

megközelítette az 1400-at, de talán ennél többet mond, hogy 185 iskolában 235 természetrajzi, 254 természettani és 176 vegytani terem volt.

Éppen e jelentős iskolaépítés tette szükségessé, hogy a kiállításon a különböző épülettervek aprólékos építészeti és pedagógiai bírálatban részesüljenek. Jellemző a bírálatok igényességére, hogy az egyik bíráló azt kifogásolta, hogy a tervezett szabadkézi rajzteremben egy olyan zug van, ahová a tanár nem láthat be, s ez különösen nagy baj, mert köztudott, hogy e tárgynál a „fegyelem különösen nehezen tartható fen.” Egy másik bíráló szerint „Még nagyobb visszásság mutatkozik a szombathelyi főgymnasiumnál, a hol, úgy látszik úgy tervezik az épületet, hogy a tanulóknak egy nagy udvaron kelljen keresztül mennie, ami nem tartozik az iskolához.”

Elődeink - száz évvel ezelőtt - azonban tudták, hogy a tankönyv, taneszköz és a jó tanterem csak fontos kellék, s mindennél fontosabb a tanár személyisége, felkészültsége. 1892 februárjában a középiskolákról szóló hat - azaz 6 - napos vita során Eötvös Loránd tömören fogalmazta meg, hogy „A jó tanár bármely rendszer mellett is jó eredményt fog létre hozni, s ezért az a rendszer kérdésénél fontosabb.”

Hasonlóan fogalmazott Alexander Bemát is, aki szerint „A tanárság egy hadsereg. Aki e hadsereggel győzni akar, annak e testület pszichológiáját kell ismernie, az tartsa ébren e seregben a munkakedvet, a becsvágyat, a kötelességérzetet.” Mondhatjuk természetesen, hogy ilyen és hasonló szövegek ismertek, de száz évvel ezelőtt ez nem csak üres „szöveg” volt. Rendeletek, intézkedések, kisebb nagyobb megnyilvánulások egész sora bizonyítja, hogy a pedagógus szerepének felismerése nem üres frázis volt. A miniszter például nem csak kinyilvánította, hogy a „tanárok képzése az egyetemi cursus elvégeztével, s a tanári vizsgálat letételével nem ér véget” hanem intézkedett is ennek szellemében. Személyes sikerének könyvelte el, hogy a tanévben 30 tanárnak biztosított görög tanulmányutat, mely nélkül - mondta a miniszter - elképzelhetetlen a hatékony görög tanítás. (Csak zárójelben említjük, hogy ösztöndíjat kapott Olaszországba Lipp Vilmos, a szombathelyi gimnázium tudós tanára is.) De a tanulmányutakon kívül az önképzésnek - mely szerencsésebb kifejezés, mint a napjainkban meghonosodott továbbképzés - számtalan sok útja, módja volt.

Az önképzést szolgálták például a pedagógiai folyóiratok. Az 1890-es évek elején 60-70 féle pedagógiai folyóirat jelent meg, s az 1891/92. tanévben újabb hat folyóirat indult. (Magyar Protestáns Néptanító, Tanítók Szava, Pedagógiai Hírlap, Magyar Zsidó Népiskola, Kereskedelmi Szakoktatás és a ma is megjelenő Magyar Pedagógia.) E folyóiratok hozzájárultak a testületi szellem erősödéséhez, teret nyújtottak a tudományos eredmények publikálására, szellemi kontaktust teremtettek különböző iskolák, különböző képzési ágak pedagógusai között. E folyóiratok egyúttal alapjait jelentették a tartalmas, pezsgő egyesületi életnek is.

68