Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)
A második fogság
Mindszenty József veszprémi püspököt 1944-ben két ízben látogattam meg székhelyén. Először ő hívott magához, nem sokkal püspöki székfoglalása után. Azt kérte, hogy bizonyos eseményekről, amelyek a Szombathelyi Egyházmegyében történtek, de őt is érintették, tájékoztassam részletesebben. Vacsorára érkeztem, mert - amint írta - csak vacsora után ért rá hosszabban beszélgetni velem. Étkezés után a dolgozószobájába hívott. Mikor megtárgyaltuk a Szombathelyi Egyházmegye ügyeit, és én örömömet fejeztem ki amiatt, hogy nemcsak barátai, hanem a közvélemény is nagy örömmel fogadta kinevezését, íróasztalfiókjába nyúlt és egy húsz levélből álló köteget vett elő. Ezek a levelek püspöki kinevezése alkalmából érkeztek a hozzá legközelebb álló személyektől, így a bennük foglaltak is nagyon kedvesek számára. Mindegyiket kézbe vette, volt olyan, amelyiket végig felolvasta, volt, amelyikből csak néhány gondolatot emelt ki. Főpásztorok, szerzetesfőnökök, régi barátok, sokat tapasztalt tanárok és országosan ismert világi katolikusok levele mellett édesanyja levelét hagyta utoljára. Huszonöt év után is meghatódva gondolok a levél egyszerű, világos és tartalmas mondataira. A levél elején az anya felidézte püspök fia előtt azokat a nehézségeket és akadályokat, amelyeket a családnak le kellett győznie, hogy őt gimnáziumba adhassák. Anélkül, hogy férjét a legkisebb mértékben is megbántotta volna, tapintatosan írt arról, hogyan beszélte rá Fehér tanító az édesapát arra, hogy vállalja a taníttatással járó költségeket. Arról is megemlékezett, hogy Mindszenty atyjára a tanító azon gondolata hatott legerőteljesebben, miszerint ha fiát taníttatják, még „a hazának is nagy fia" válhat belőle. A levél további része egy gyönyörűen megírt hálaadás volt azért, hogy sikerült legyőzni a nehézségeket, hogy fiának — 65
